Tízezer az nem számít? – avagy miért az anyja picsáját a t. főpolgármesternek?
demszky gábor szerint nincs szükség több biciklisútra, mert a meglévőket sem használják ki a kerékpárosok. Hát félméteres lófaszt neked a seggedbe gábor, na de úrinő vagyok, visszafogom magam, szal, dehogynem van szükség, mert bárhova indulok el keróval, először gondosan eltervezem, merre lenne jó és optimális, aztán meg meggondolom, van-e arra biciklisút. Ha nincs, akkor kettő tehetek: vagy nem is indulok inkább el, de ez nem valószínű, valószínűbb, hogy bevállalom a járdázást, meg a padkázást. Szívesen mennék mindenhova biciklin, az arra kitalált biciklisúton. Olyanon, amire nem parkol a merdzsósköcsög.
A bringás felvonulás azért volt jó, mert:
- a csordaszellem kurvajó, mindenki szeret mindenkit, mert mindenki ugyanazért van ott és egy mindenkiért, mindenki egyért és az jajdejó
- rólunk szóltak a hírek, velünk volt tele a sajtó
- vicces volt látni a nagyfejű szentségelő autósokat bosszankodni az általunk előidézett dugóban
- ha nem megyek el, nem találkozom a rég nem látott futár cimborámmal, akit tízezerből is megismertem hátulról a ropi lábairól
- oltári volt találkozni valakivel 3 év után és nem ismerni meg azért, mert egy idétlen kamaszból olyan jóképű faszi lett, hogy ihajj!
- a megmozdulás sikerességére való tekintettel a főváros engedélyezi, hogy szeptember 22-én is eljátsszuk ezt a dolgot s ezt tudva már most termelődik bennem a boldogsághormon
- a nemlétező hátizmomban lévő izomláz is kellemesen jóleső így másnap
- tömegével ennyi jó férfisegget... kánaán, máskor ilyenben nem lenne részem!;)
Ezer. Szorozva tízzel, mert annyian voltunk. Vonult a bringás társadalom, öreg, fiatal, biciklin, triciklin, monociklin, velocipéden, utánfutóval, anélkül, sisakkal, sisak nélkül, gyereküléssel, gyerekkel, kutyával kosárban, mezben, kamásliban, csengővel, villogóval, kürttel, dudával, országútin, montin, utcain, bmx-en, lelkesen, ordíííííttvvaaaaaa keresztül a városon.
Még mindig annyira a tegnapi esemény hatása alatt állok, hogy szerintem nemtom mit milyen sorredben akarok leírni. Ja, számoljak el ezerig, rakjam magamban sorrendbe a dolgokat és aztán fogjak hozzá reportot írni? Jó, legyen így.
Elnézve a ma reggeli szakadó esőt, azt mondtam: na kizárt, hogy ebből holnap bringás felvonulás legyen. Rádióban ilyet hallok: havazás, mondom mivan'? Április végén? Valami nagyon nem fasza. Aztán mikor kimentem szembesültem azzal, hogy nem csak hogy esik a rohadt eső, de kibaszott hideg is van, úgyhogy nem volt nagy baj, hogy felvettem a kalapom. Mire beértem melóba, majdnem megfagytam, közben meg sopánkodtam magamban, hogy ennyit a holnapi tekerésről. Most, negyed hat magasságában a szemközti lakótelep fölött látom halványan derengeni a napot, az ég is olyan kék, amilyen kéknek szeretem. Remélem holnapra ilyen marad.
Tévedtem. Az ember mikor növi ki, hogy előre keresztet vessen valamire? Mikor növi ki azt, hogy beképzeljen magának faszságokat, melyekre maga sem tud elfogadható indokot találni? Mi a halálért beszélek be magamnak olyan dolgokat, amiknek nem sok köze van az igazsághoz? Miért fetrengek és nyüszögök olyan dolgok miatt, amik nem is úgy vannak, csak én képzelem...? Miért döntöm el magamban azt, hogy mások biztos ezt vagy azt gondolnak rólam, pedig nem? Miért nem kérdezek? Ha kérdezek, miért nem várom meg a válaszokat? Ja, mert akkor nem lenne módon az önsajnálatra?
Most pedig megbüntetem magam egy kis Slipknot-tal.
Ma megint csalódtam valakiben. Az ember hány éves korára növi ki a jóhiszeműségét és kibaszott naivitását, meg azt, hogy többször gondolja azt, mint kellene, hogy "biztos ő is jó ember"???? Na mostmá' itt az idő, előveszem a Portishead-et, faszkivan.
Reggel hajnali fél 8-kor nem felhívnak bentről, hogy jajadjuramisten de azonnal induljak el ha tudok, mert az ikszipszilon lebetegedett, nem tud jönni blablaaaa pedig 10 előtt nem akartam betenni a lábamat. Faszért van nekem bekapcsolva a telefonom hajnali fél 8-kor??!?!? Így jár a lelkiismeretes, akire már sokszor (=mindig) sok mindenben (=bármiben) lehetett számítani. Egy balek vagyok, a balekok meg arra vannak predesztinálva, hogy megszívjanak egy csomó mindent. Ehhez képest mondjuk a mai nap nem torkollt katasztrófába, sőt, haza tudtam jönni úgy, hogy nem köpködtem végig a járdaszélt gondolatban.
Hullaszar kedvemen tegnap javulás mutatkozott, s ezt a bringának köszönhetem: tekertem nagyon sok kilométert át Duna-hidakon oda-vissza, magamba szívtam rengeteg ólmot és benzingőzt, kerülgettem köcsög gyalogosokat (a nekem fenntartott úton, argh). Én voltam a night rider, aki élvezte a szembejövő hűvös szelet, meg azt, hogy hazafelé sötétben már kevesebb a köcsög gyalogos és lehet repeszteni. Aztán a végén, fél városon átkerekezve pont így néztem ki:
Az jutott eszembe, hogy nemrég - mikor még nem volt mivel rájdolnom - én sem voltam több egy köcsög gyalogosnál, aki sokszor biztosan figyelmen kívül hagyta azt, hogy a kerékpárút elsősorban is kerékpárosoknak van fenntartva vagy hogy mást ne mondjak: a bicikliút azoké, akiknek a segge alatt egy kétkerekű helyezkedik el. Ezúton gyakorlok önkritikát - köcsögköcsögköcsögvoltam! Bocsi!!!
Ma bőgtem, ilyen rég volt. Egy (s egyben egyetlen) előző munkahelyemen is egyszer bőgtem, mikor faszán úgy tűnt, hogy mindenki értekezleten veri a rezet, s minden mást én csinálok egy személyben: egyszerre foglalkoztam a személyesen megjelent kedves ügyféllel, voltam telefonban egy másikkal, kerestem adatot számítógépben, vettem át írószerrendelést, ellenőriztem számlát, szereltem telefonkábelt, nyitottam ajtót, okosítottam kollégát. Míg a többiek értekezleten lógatták. Akkor egyszer egy iroda kellős közepén azt mondtam: feladom, majd otthagyva mindent és mindenkit kimentem a rötyibe zokogni egy kicsit. De ez régen volt, messze nem a mostani szakmámban.
Úgy tűnik, életem végső céljának tekintett, álmaim szakmájának választott, elhivatottságom tárgya is meg tud zakkantani néhanap. Ma egy pillanatra elmerengetem, azt mondtam magamban "feladom" és elvonultam zokogni egy kicsit. A főnököm megértően nézett rám, s úgy vélem, nem teszi fel már magában többet a kérdést: "Vajon hogyan tudnám itt marasztalni?" Szerintem ma megkapta rá a választ: sehogy. Tele a nemlétező fa...m. tököm.
Ha valakit izgat mi lett a kiwi sorsa, jelentem hétvégén gyömölcstorta lett belőle.
Valaki mondja már meg, hogy nem tévedek nagyot mikor azt hiszem magamról, hogy egy hülye picsa vagyok!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Ma olyan dolgok történtek velem, melyeket nem tudok feldolgozni csak úgy hipp meg hopp. Azt is mondhatnám, hogy fogalmam sincs arról sem, hogy hogyan dolgozhatnám fel. Fura, hogy mikor végre történik velem valami igazán nem mindennapi jó, akkor is csak arra vagyok képes gondolni, hogy vajon mi lesz ennek a hátülütője, meg hogy mi a baj ezzel az egésszel. Elfelejtek már para és fölösleges aggodalom nélkül örülni, ez szar... persze ez így leírva biztosan kurvára érthetelen, lehet, hogy egy hét múlva nekem is az lesz, nem hogy azoknak, akik meglátogatnak itt, úgyhogy ezt az eszmét nem futtatom tovább, ha nem baj.
Hinnye, milyen zuháré volt ma hazafelé jövet! A nadrágom szárából csöpögött a víz, az ernyőmet meg kétszer fordította ki a szél, az mindig nagyon vicces. Ma először - s az is lehet, hogy idén utoljára - éreztem azt az esőillatot, amit azért szeretek annyira, mert ritka, csak azok az esők ilyen illatúak, melyek áprilisban esnek.
Én harcos vagyok. A harcosoknak pedig az a dolguk, hogy időről-időre találjanak maguknak olyan célokat, eszméket, melyekért harcolhatnak. Kurvára bölcs vagyok, s most egy időre megnyugtattam magam: nem is vagyok olyan szar, amilyennek hiszem magam, akkor is, ha valójában tudom, hogy DEHOGYNEM!
Én nemtom néha annyira nem normális bírok lenni, hogy az ép ésszel fel nem fogható. Pl. olyan dolgokat teszek, amikről nagyon jól tudom, hogy nem kellene tennem, mert úgyis tudomására jut valaki olyannak, akinek valójában a legkevésbé sem lenne jó, ha tudomására jutna. Néha úgy játszom a tűzzel, ahogy a legbátrabbak sem játszanak, és a legszarabb, hogy már most tudom, hogy NEM KÉNE, mert valójában egy balek vagyok, aki egy dolgot nem tud igazán: megjátszani magát hazudni jól hazudni. Hogy akkor miért reckírozok, feszítek húrt, trükközök, teszek kockára? Talán mert nincs bennem semmi félelemérzet, sőt, igazság szerint kurvára bátor vagyok, nem tudom, hogy meddig lehet elmenni és a horoszkópok is azt mondják, hogy nem tudok megállni, mert mennem, mennem, mennem kell. Pedig tudom, hogy egyszer úgy csúszik ki a lábam alól a talaj, hogy nem puhára esek, s megütöm magam.
Ja, tegnap este találkoztam pár volt középiskolás barátommal. Sokan kerültünk fel vidékről a fővárosba és az kurvajó, hogy így közel 10 évvel érettségi után össze tudjuk szedni egymást. Szakmailag egyedül én lógok ki a sorból, mert rajtam kívül mindenki pénzzel és számokkal bíbelődik foglalkozásszerűen, egyedül én mozdultam el humán vonalon. Ez fura, persze jót derültek egy páran, akikkel évek óta nem találkoztam és megtudták, mi a munkám. Nem azért mert vicces, hanem mert ők meg magukról nem hinnék azt, amit én magamról: hogy olyan jellegű munkát végezzek mint ők, vagy ők olyat, mint én. Persze én ezt cseppet sem bánom, mindig is szerettem kilógni a sorból, abból így vagy úgy, de profitálni tud az ember.
Ezt a fos időt. Mondanom se kell, hogy a vasárnapi pedaloman bringás attrakcióra nem jutottam el, mert szakadt az eső délelőtt és azért nem igazán támadt kedvem szarrá ázni bringán. Azt sem tudom, egyáltalán megrendezték-e, mert szerintem pár kerülettel arrébb is esett mint az állat. Persze ez nem szegte nagyon kedvemet a vadisanúj szépséges bringámon való rájdolástól, mert azért a délutáni szitáló esőt már be mertem vállalni, és lett belőle másfél óra sport.
Más: tegnap egy kellemes beszélgetés keretében közöltem a munkaadómmal, hogy nyárig szóló szerződésemet nem kívánom meghosszabbítani. Úgyhogy kezdődhet a melókeresés, faszkivan, azért annyira nem vágyom rá, de ez a mostani helyzet sem annyira fain, hogy fenn akarjam tovább tartani. Viszont mindezt közölni nem volt káros, mert könnyebb lett a lelkem és a fennmaradó időszakot már ezzel a könnyebb lélekkel lazázom végig.
