Vasárnap eldöntöttem, hogy egyszer az életben megpróbálok konvencionális lenni és sütök a gyárbéli lányoknak egy tepsi zserbót. A projekt végül egy kiskanálnyi szódabikarbónán bukott meg, ami hiányzott, szóval hagytam a picsába az egészet és vettem egy halom Szamos marcipánizét, azt osztogattam, mint rutinos pedofil a gumicukrot a játszótéren. Ki is váltottam vele a megrökönyödést, az egyik lány úgy foglalta össze, hogy hát én vagyok az utolsó ember, akitől bármire is számított, mert hát tudja, hogy magasról szarok az ünnepekre és a nőkre is.
Szeretem az imidzsemet.
Kedves Mindenki,
már biztosan észrevettétek, hogy váratlanul megjelent a színen imádott barátom Dreamdancer, otthonosan belakta a blogom fél nap alatt, magával hozva mindent és mindenkit, aki és ami kell a szórakozáshoz. Számomra nagy öröm ez, mindig akartam szerzőtársat, mást is itt látni írni a blogon, két ember kapott régen meghívót, egy kedves régi barát és a pasim, de eszük ágába sem volt iderondítani. DD szerencsétle ügyetlensége folytán keveredett ide, teljesítve ezzel talán utolsó kívánságom ezzel a bloggal kapcsolatban és remélem az ötödik évemet együtt ünnepeljük itt.
Tekintettel arra, hogy nem biztos, hogy mindenki automatikusan észreveszi a közös szerzőséget (akkor is, ha ott a nevünk, olyan kicsi betűk), van pár ismérv, ami fogódzót nyújt ahhoz, hogy felismerjük, ki ír éppen. Nem mindig egyértelmű még így se, majd meglátjátok.
- A lipótvárosi járdahibák javításakor ásott gödrökbe fejjel beleesni nem én szoktam, az a Dream lesz.
- Kimondhatatlan nevű ételek, illetve maguk után nyákos csíkot húzó, ill. erdőszélen legelésző vagy tengerből kihalászott nyolclábú szörnyek pikáns, szaftos, ínyenc mártásban elkészítve, ez a Dream ízlése, én ettől kidobom a taccsot.
- Peteérés kiszámítása, hőmérő-módszer, ovulációs mikroszkóp nyalogatása, tudatos gyerektervezés, méhnyaknyák-vizsgálat, ez én volnék, bár utóbbiban talán DD is gyakorlott, ezért ezt érdemes kétszer is elolvasni.
- Rozéfröccs vagy -házmester a Nababéban péntek vagy szombat este, vigyázz, beugratós, az mindkettőnknél megesik, heti egynél többször viszont csak Dream teszi és ezt fel lehet ismerni abból is, hogy Dali neve szerepel a posztban.
- Verejtéktől tocsogó test egy harmadosztályú körúti tornateremben, zsírégetés minden fellelhető módszerrel, kevés sikerrel, helló, ez én vagyok, bár súlyproblémákról DD is szívesen elmélkedik, de csak miután lenyelt egy fél szarvast és fél kiló saját készítésű házi nyalánkságot.
- Meztelen női testek magamhoz szorítása legfeljebb leszbikus álmaimban fordul elő velem, viszont hopp, ez gyakran megesik a DD-vel, ez az ő posztja lesz.
- Szaftos, testnedvektől csöpögő bejegyzéseket Ő ír, míg én csak szolid, visszafogott, lámpaoltás utáni papás-mamásról emlékezem meg, csakis házasság után, gyerekcsinálás céljából.
- A munkájáról, ügyfeleiről, habzó szájú vevőkről, szőke beosztottakról csak ő ír, én a munkámat diszkréten kezelem, így 5 év elteltével sem mesélek róla, bármennyire kikívánkoznak belőlem néha élmények.
- A mindenféle eredetű szennyeződések a Beddinge-huzaton DD problémája, nálunk nincs is Beddinge.
- Teljes testet beborító szőrrel sem én rendelkezem, így ha annak fürdés utáni hajszárítózásáról olvasol, az NEM én vagyok, esküszöm.
- Kurvasok meló, túlóra, vasárnapi céges levelezés böngészése - bármelyikünk lehet.
- Kocsmát nem én nyitok idén, de azért van valami közöm hozzá, erről majd mesélek még.
- Iskolában szombatonként én szopok, nem a Dream.
- A "baszics" az ő szavajárása.
A többit meg, ami nem jutott hirtelen eszembe, majd mondják azok, akik ismerősek itt is, ott is.
Köszönjük a figyelmet, ugye Dream?
Nos, először is a legfontosabb: ez itt most nem zora posztja, hanem a dreamdanceré, vagyis az enyém. Előre is elnézést kérek zora törzsolvasóitól, amiért a következő hetekben teliszemetelek itt mindent, de mivel átmenetileg hajléktalanná váltam, a sajátom feltámasztásáig zoránál csövezek, mert grafomán vagyok és nem bírom ki, hogy ne osszam meg a világgal ha berúgok, dugok vagy főzök valamit. (Köszönöm baby hogy befogadsz, imádlak!)
Annak, hogy miért szünetel most pár hétig(?) a méltán népszerű http://dreamdancer.hu csak én vagyok az oka, amatőr egy fasz vagyok, sikerült a guglit rávennem, hogy a valódi nevemre keresésnél a blogot az első öt találat között dobja ki, nem semmi egy keresőoptimalizálás. Szóval most várunk, türelemmel.
A csoportos tornázás semmi nem volt az elmúlt hetekben ahhoz képest, amit ma a kardiogépeken műveltem, na EZ kell nekem, az az izzadás, amikor mindenemen patakokban folyik a víz. Ettől azonnal vérszemet kaptam, kettőről háromra emelem a sportolós napokat, csoportos aerobic helyett kardiózás és egy helyett legalább másfél órás intenzív sporttal. Sportos napokon vacsi helyett diétás por, vagy csak joghurt.
Elhatároztam - idén is, mint minden évben, saját határaimat ismerve és nem a lehetetlennel próbálkozva és nem másokhoz viszonyítva, szigorúan csakis önmagamhoz képest -, hogy jó nő leszek.
Persze most mindent egyszerre akarok, sokat fogyni, sokat dolgozni, teherbe esni, sokat kirándulni, sokat társasági életet élni, meg még jó nőnek is lenni és ha azt mondjátok is, hogy ennyi mindent egyszerre nem lehet, majd én megmutatom, hogy de!
Nem nektek kell bizonyítanom, persze, hanem magamnak.
Miközben itt arról megy a vita, hogy House megdugta-e Cuddyt, én arra próbálok visszaemlékezni, hogy Fleischman dokinak megvolt-e végül annak idején O'Connell, vagy az utolsó percig tartott az a macska-egérharc és nem lett belőle szex? Nem dereng, pedig végignéztem a sorozatot, nagyon szerettem, biztos mert vidéki lány vagyok.
Most vagy senki nem tájékozott, vagy a kutya se olvas már, vagy túlságosan elnéző a közönség, mindenesetre egészen 5 perccel ezelőttig, míg a morci fel nem hívta rá a figyelmemet arra a súlyos elírásra ott a Szodomás bejegyzésben, ahol a Salo helyett Paso-t írtam, azt hittem, minden tökéletesen van, ahogy van.
Mentségemül szolgáljon, hogy amikor írtam, dolgozott bennem egy pár deci jó kis házi cserszegi fűszeres. Remélem nem kell bizonygatnom, hogy emlékszem rendesen a film címére, s ezt az egész posztot megspórolhattam volna egy egyszerű javítással az említett helyen, ha nem lenne nagyon erős közléskényszerem a mai napon, de van. Süldő bloggerlány koromban nem írtam egy nap négy bejegyzést és még van bennem pár félkész poszt. Harmadnapra feltámad az alkotni akarás, nyugi, így aztán végképp nem lesz itt ennek vége soha.
Édesapukámtól tanultam ma a tőgymeleg szót, ami alkalmazható minden, kényelmes, otthonos, kellemes hangulat, körülmény lefestésére, az édesapukám hülyeségeit gyermekei viszik tovább, mint például ugye.
Apropó tőgy. Nemrég a Tabu cím sorozatban az NG-n mindenféle nemzeteket és népcsoportokat mutattak, akik fura jószágokat esznek, vannak akik pl. méretes lószerszámokat és egyéb emlős állatok hímeinek tagjait főzve, ezek a bolond japánok azt hiszik ettől nő meg és áll majd fel a cerkájuk, idióták. Szeretném megkérdezni, ki az aki imígyen szívesen megenné a lónak a legnemesebb részét, mondjuk ki f@szát, mert én nem és szerintem ehhez kell a gyomor nem Pasolini filmjéhez.
Tök modern, hogy a pasim elmegy koncertre, amire engem már nem visz el a lendület este 9-kor hétköznap este hullafáradtan, onnan küld egy sms-t, hogy a koncertblogon is megy élőben. Szuper, így egyszerre élvezhetjük a zenét, igaz nem egy helyen és azzal az apró különbséggel, hogy míg ő odaút-visszaút-ottan egy kis toporgással eléget pár száz kalóriát, én innen a székből nézve ugyanazt, közben bulátát zabálva csak tovább növesztem már így is épp eléggé méretes kufferom, fuck. Ráadásul kurvajó a muzsika, ott lenne a helyem basszameg, zokogok.
Szintet ugrottam a workaholic játékban, nemrég bevállaltam egy másik embernek elegendő munkát a sajátom mellé, kettő helyett, simán, hadd pörögjek, kértem végre céges telefont, mert váratlanul tucatszámra kezdtem el tárgyalni emberekkel és már így is elbasztam, hogy a meglévő névjegykártyámra rátetettem a privát mobilszámom. Ha valaki keres, visszahívom, az illem így diktálja, saját kontóra, ennyi benne a szopó, de most már van céges számom. Kértem laptopot, hogy haza tudjam hozni a munkát és mindent elérjek itthonról is és én szorgalmasan kúrok el vasárnap este 3-4 órát munkával és örülök magamban, hogy a hétfő reggel majdnem üres, szépen letisztázott inbox-szal indul. Cikkeket írok, megjelenek, könyvekben meg mindenfelé, uralom a médiát, túlórázom, ezt is rádbízhatom zora? persze, küldd csak át, estére egy kifacsart citrom vagyok, kifacsart citromlétem pedig annak minden nehézségével együtt élvezem, valahogy úgy érzem ez a fénykorom, most kell 120-on pörögni. Ebből mondjuk nehéz GYES-re menni, mert a rohadék perverz annyira élvezi ezt az állandó hajtást, hogy nem is tudja, most akkor fel van-e készülve arra, hogy otthagyja a mókuskerekét. Most egyik napról a másikra nem menne és azt sem tudom ez a felfokozott idegállapot, ami egyszerre dögleszt meg, tesz holdkórossá és tölt el örömmel, alkalmassá tesz-e a fogamzásra, vagy lehet, hogy mi, ha ez nem?
A kis szaros elsőre beintett, de napok kérdése és apa újra támadásba lendül, hogy istenesen megpakolja anyát, gyermeknemzési szándékkal.
Emlékszem anyám arcára, amikor azt mondtam, én a Szodoma százhúsz napját kérem karácsonyra. Csak pislogott. Én szereztem be magamnak Budapesten, huszonegynéhéány éves egyetemista voltam. Be volt fóliázva, rajta méretes parental advisory felirat, kb a feléig bírtam és rendszeresen öklendeztem, meg úgy olvastam, ahogy ijesztgetős horrort nézek néha, nagyon összehunyorított szemmel, lássam is meg ne is. Kb a feléig jutottam, nem bírtam tovább és azóta se vettem kézbe. Ahogy a Paso-t Salo-t se néztem meg csak egyszer, igaz akkor még fiatalabb voltam, jobb gyomorral és végig csipszet zabáltunk a film közben a Művész moziban. Elvittem egy ismerős fiút, aki sokkot kapott. Azóta volt már pár hasonló ballépés, Lynch filmekre se lehet akárkit meginvitálni, de okulva ezekből vénségemre már nagyon megfontoltan cselekszem, ha kulturális élményekről és meghívásokról van szó. Ma reggel a trolin arra gondoltam, Kaukázus koncertre mennék, ha lenne még ilyen, de nincs és kicsit magányosan éreztem emiatt akkor magam, ezt sem értheti akárki.
A februári Sean Connery hasonmásversenyünk győztese, tadaaammm, Mr. Peter Gabriel! Congratulations, Peter!
Aki megtalálja a képek közt a három különbséget (nem lesz könnyű), az megnézheti ezt a videót, ahol a művész egy kedves dalt ad elő, miközben épp Mel Gibsonnak álcázza magát.
Galad írt egy tök jó posztot, lakás, lakáshitel, -bérlés témában, tetszik. Nálunk is időről-időre napirendre kerülő téma ez, mintha lenne miről beszélni, de nincs. Mi a tőke nélkül nem rendelkező, szülőktől-nagyszülőktől ingatlant nem öröklő és milliókat nem kereső harmincas pár esete vagyunk a morcival. Én mióta elkerültem otthonról, egyetemre, 17 évesen, egy kolis és pár előző párkapcsolatos évet leszámítva mindig albérletben laktam, van egy jó tíz évem már ebben. Most is albérletben lakunk és - nemrég gyorsan átfutottuk a helyzetünket egy pénzügyi tanácsadó barátunkkal és arra jutottunk -, nem is igen van más esélyünk jelen- vagy jövőidőben: ergo ha a fejünk tetejére állunk se lesz saját lakásunk. De mi nem akarunk a fejünk tetejére állni. Amiről Galad ír és amitől örülök, hogy megkímélhetem reszketeg idegrendszeremet, az a banki hitel, kamatlábak, árfolyamingadozás, meg ilyesmik. Igaz, nincs és nem is lesz saját lakásom, de nem mindegy milyen ára lenne annak, ha lehetne. Meg hogy érezhetem-e sajátomnak egyáltalán azt, amit unokáim is törlesztenek majd.
Ma már nem zavar, hogy az ingatlan, ahol lakom, nem az enyém ill. hogy nincs olyan ingatlan, ami a nevemen van, de olyan anyagi terhet ró ránk, amitől nyögünk.
Helyette örülök annak, hogy biztosan tudom mennyit kell minden hónapban fizetnük és ez nem okoz nehézséget, annak is, ha épp olyan helyen lakom, ahol a tulajdonosokkal jó a viszony, nincs semmiben vita, korrekt a szerződés, szép a lakás és várhatóan a következő 17 évben még lakhatjuk. Örülök annak, hogy ez a lehetőség adott, de az is, hogy ha gyerek jön és nagyobb lakásba akarunk menni, el tudunk mozdulni innen, mert nem kötnek olyan megállapodások, amik változtatása lehetetlen helyzetbe hoznak minket.
Azt már mondták világot látott ismerősök, hogy a lakásbérlés kultúrája más országokban más és az emberek nem ragaszkodnak ennyire ahhoz, hogy az ingatlan márpedig saját legyen, sokkal kevésbé viszolyognak attól, hogy "csak" bérelnek. Igaza van a Galadnak, hogyan legyen öröme abban, ami csak látszólag az övé, valójában a bankok az igazi tulajdonosok?
Mi lemondunk a tulajdonlás okozta egyébként akár felemelő érzésről annak fejében, hogy nyugodtan éljünk és ne őrölje fel az idegeinket a hitel vagy lízing okozta nyomás. Itt, vagy majd később máshol, az az otthonom, ahol vagyok és lehet, hogy nincs a nevemen ez a lakás, ahonnan írok most, mégis, munka után HAZA jövök, ez itt, ha idejössz, HOZZÁNK jössz és NÁLUNK vagy. Nyáron muskátlikat nevelek az ablakban, télen pokrócba burkolózva iszom a teát a kanapén és szeretek itt lenni, itt vagyok ITTHON. Nem az első és nem is az utolsó, és ha az idők során nő is az ingóságunk és egy-két gyereket a hónuk alá is kell majd kapni, nem fogunk ezután sem kétségbeesni a költözéstől.
Tök kíváncsi lennék, hogy a mi korosztályunkból mennyien vannak hasonló helyzetben és hogy ezt ki, hogy éli meg. Biztosan sokan és biztosan van aki jól, van aki rosszabbul, hol beletörődően, hol hasonló érzésekkel, mint mondjuk én. Ha egyszer nyerek a lottón és egy összegben meg tudom oldani, veszünk egy lakást, de hitelre soha. Vagy nagyon felelőtlen gondolkodás ez magunkkal és leendő gyerekeinkkel szemben vagy a nyugati tendenciákat tekintve modern és korszerű, én valamiért azt gondolom, inkább az utóbbi. Remélem 10 év múlva is ugyanezt gondolom és ha egy ehhez hasonló posztot írok majd, akkor hátradőlök és elégedetten konstatálom, hogy jól csináltuk.
Hopp, átsiklottunk egy évfordulón, pár napja volt egy éve, hogy ideköltöztünk, ilyenkor már nagyban terveztük a morcival a lakásavató bulit, hazudnék, ha azt mondanám emlékszem nagyon sok momemtumra, de ez talán azt is jelenti, hogy nem volt nagyon szar, vagy igen és annyira bebasztam. Azóta, ha jól dereng volt már egy és a barátainknak a múlt heti kocsmázás során megígértünk soron egy tavaszi bulit, tekintettel az aktuális helyzetre ezúttal tematikus est lesz, Ovuláljunk & Ejakuláljunk Party 2010. Előbbi a lányok kedvéért, utóbbi meg mehet simán nemektől függetlenül (csak ne én takarítsak el mindenki után). Terveim szerint mindenkinek szexi szerkóban kell majd jönnie és mindenképp lesz üvegpörgetős játék. Lehet majd tortát is hozni (f@sz vagy punci alakút nyilván) és egyéni erotikus performanszt nyomatni a zuhany alatt (nem úgy értem). Csinálunk tombolahúzást izgalmas nyereményekkel. Remélem a barátaink elég bevállalósak.
Múlt szombat este sikerült kiakasztanom a környezetemet, kedvenc pultosomat és a barátaimat a jaj nekem nem kéne innom, szívnom, buliznom dumákkal, mert attól fostam, hogy ha teherbe estem, 5 napos magzatomat teszem egy kis lazítás kedvéért nyomorékká, de azt mondták túlzásba viszem. Úgyhogy a teák és az ananászlé között csak lecsúszott egy rozé-házmester meg némi vizipipapippantás és remekül szórakoztam. Nagyjából egy hete szinte minden terhességi tünetet produkálok folyamatosan a hányingertől a hullafáradtságon át a hasfájásig, de mielőtt pezsgőt bontana bárki, szólok, hogy ezek a tünetek inkább betudhatók a januárban elszenvedett és februárban visszatért masszív taknyosságnak, mint a gyereknek.
És Ti hogy vagytok?
Ha ismeretlen nevek jelennek meg a kommentboxban, az mindig csak egyet jelenthet. Azért megnézem, ahogy az ember saját szemével akarja látni akkor is, ha tudja, mit fog, semmi meglepetés.
Régen tökre örültem az ilyesminek, ma sokkal jobban örülök, ha jelt ad magáról valami régebbi arc (elnézést, nem akarok félreértést, mindenki welcome), de valahogy letűnt az az idő, az az idő. Valamelyik barátom írt erről nemrég, elfelejtettem. Nyilván minden bloggernek megvan a maga fénykora. Mostanra, így közel 5 (jézusom, ÖT) év után egy felnőtt, lusta és uncsi senior blogger lettem, így inkább zavar, mint okoz örömet a főoldal. Szerintem a blogírásban is van időről-időre nemzedékváltás, most mondjuk a nem-tematikus, egobloggerekre gondolok és én azok közé tartozom, akiknek ideje lenne már nyugdíjba vonulnia.
Ha meg kellene fogalmaznom, mi tart mégis itt..... nem tudom. Hiányozna az írás, asszem.
Azon gondolkodtam, egytől tizes skálán mekkora paraszt vagyok, amiért nem igazolok vissza minden érdeklődőt a Facebookon. Volt kollégák, ismerősök, csoporttársak a szombati iskolából, tudja az isten, már vagy 17-en vannak. Ha ezek időközben woodoo babát csinálnak belőlem és kötőtűvel döfködnek nem érdekel, max majd kicsit fáj itt-ott, csak valahogy úgy érzem magam degradálom ezzel a tahósággal, de most mit csináljak, ha nem tud érdekelni mindenki, akihez valaha közöm volt, vagy épp van?
Nem tudom, biztos van valami FB-etikett vagy Súgó, ahol le van írva, hogyan illik bánni az emberekkel, akik szeretnének az ismerőseim lenni, de ha jobban belegondolok, szinte bizonyos, hogy én is jelöltem már be olyat, aki nem fogadta el a közeledésemet, de erről nem érkezett értesítés. Amit meg nem tudunk, az nem fáj, nem?
Én nem tudom ki, hogy van ezzel egyébként. Remélem nem vagyok egyedül ezzel a hozzáállással, meg a vele járó kis lelkifurdalással.
Ez már megint olyan tornaterem, ahol én vagyok a legnagyobb az összes csaj közül, ez most vagy azt jelenti, hogy én vagyok a legdagadtabb nő a világon aki eltolja magát egyáltalán tornaterembe, vagy azt jelenti, hogy a nálam nagyobbak más időpontokban járnak, ami igazán nincs jó hatással önnön megítélésemre, vagy nem tudom mit jelent. A január második hetében váratlanul leadott 5 kiló óta egy gramm nem megy le bazmeg, pedig ebédre fittmenüt rendelek, vacsorára csak szuperlájtosan, kenyeret hetek óta nem vettem a számba, nassolás alig, már rendszeresen tornázom is, most ilyenkor mi van? Egyáltalán nem esik a nehezemre ez az életmód, de azért elvárnám tőle, hogy valahogy meg is látszódjon rajtam. Persze, tudom, a tükör torzít a tornatermekben, hogy motiváljon, mozogjak, majd jobb lesz, a faszt. A mérlegünk itthon olyan hülye amúgy, hogy bármikor tudok egy nap alatt 3 kilót hízni vagy egy éjszaka alatt kettőt fogyni, úgyhogy erre mondjuk nem könnyű hagyatkozni, de centi meg nincs itthon, ha lenne nem érne át, colstockkal meg bajlódjon a f*szom.
Csak hogy ne mindig a gyerek legyen a téma.
Aki azt gondolja, hogy ez a gyerekcsinálás merő móka és kacagás, az kibaszottul téved, például én túl vagyok egy kisebb idegösszeroppanáson, gondolom ez nagyjából menetrendszerű lehet az első hónapban az ilyeneknél, mint én. A legfontosabb csomópontjai egy ilyen másfél napos hisztinek, a csak fejben való elgondolása és/vagy hangos kimondása az olyanoknak, hogy "még ovulálni se tudok bazmeg, sose lesz gyerekem", "egy hónapban csak alig pár nap, kurvára nem mindegy, mikor csináljuk", "szerintem Te igazából nem is akarsz gyereket", innen egy ugrás eljutni oda, hogy kishíján szakítsunk. Aztán mikor megnyugodtam, váratlanul egy állásba került a Vénusz, a Jupiter és a Mars és a kávézaccból meg a feláldozott juhok véréből kiolvastuk, hogy itt az idő, így hát gyártottuk szorgosan a gyereket.
Védekezés nélkül dugni legalább olyan izgalmas, mint akkoriban, amikor még nem akart az ember gyereket és néha bátor volt kockáztatni, azzal a különbséggel, hogy akkor nagyon drukkoltunk, hogy megjöjjön majd, most meg azért, hogy csak nehogy, ne.
Ma délben, mikor hazaindultam tanulni a holnapi rohadtulnemérdekel vizsgámra, eljött velem egy darabig egy kolléganő. Mikor mellémült a trolin, szörnyen megijedtem tőle, egyúttal örültem, hogy egy darabban van. Éjjel szerepelt az álmomban, metróaluljáró, szaladunk lefelé, ez meg leugrik a gödörbe, mondván, hogy kipróbálja, milyen amikor átrobog felette a metró. Szerencsétlen elvéti, a sínre ugrik, erre jön a metró, oda se merek nézni, mert nyilvánvaló, hogy elbassza a szerelvény. Mikor visszanézek, kedvenc kolléganőm ott fekszik a sínek közt, félig leszakadt fejjel, kifolyt aggyal, nyöszörög, hogy segítsek. Egész nap ott ült ma velem szemben, de szerencsére nem jutott eszembe az álom, majd csak később a trolin. Úgy döntöttem inkább nem mesélem el neki. Ez most vagy a BKV-sztrájkkal van összefüggésben, vagy csak azzal, hogy kb negyed év óta nem metróztam, tegnap meg igen és nem szeretem valahogy, írtam már régen, ezt a föld alatti utazgatást, az vakondoknak való. Vagy vakondokoknak vagy mi. Látszik is, hogy hülyeség, az ember ilyen horrorosakat álmodik tőle. A trolizástól nem álmodok semmit.
szia gyerek,
ezúton értesítelek, hogy ma van a napja, hogy először kezdtünk el dolgozni rajtad, apád előreküldte az első felderítőket, éles töltényekkel lövöldözünk végre és mindent megteszünk azért, hogy megfoganj
gyere, várunk, szeretünk:
anya és apa
