Ma különleges nap van, olyan sokféleképpen lehetne emlékezni valamire, ami fontos, én egy ma esti találkozóra szeretnék majd emlékezni, amikor visszagondolok majd később, mi történt aznap, amikor a gyógyulásom ötödik évfordulója volt.

Valahogy teljesen természetes volt, hogy ma elmegyek Hozzá, aki öt éve vigyáz rám. Orvos, anyám korú, anyám formájú, meleg, beszédes szemekkel. Öt éve része az életemnek és lehet, hogy én csak egy vagyok a nagyon sok páciense közül, de kicsit én is az övé. Az embernek vannak orvosai, van háziorvosa, van fogorvosa, nőgyógyásza, még talán bőrgyógyásza is van néhányaknak, de Ő nekem másmilyen. Anyám korú, anyám formájú, szeretem. Az ember nem teheti meg, hogy mélyebb, egyáltalán valamilyen személyesebb kapcsolatot ápoljon egy orvossal, neki munka amit tesz, mi vagyunk a kezeltek, hétköznapi ügyfélkapcsolat. De én nem tudom nem jobban szeretni őt, mint bármely más orvost. Anyám helyett anyám. Öt éve ragaszkodom hozzá, ő nekem a megmentő, a bölcs, ha tanács kell, valaki, akinek olyan sokszor kapaszkodtam képzeletben a bokájába, legrosszabb pillanatokban, mindig volt ideje törődni velem, vigasztalni, megnyugtatni. Meggyógyítani. Tette nagy rutinnal, önzetlenül, türelemmel.

Ma szép virágot vittem neki és egy lapot, beleragasztottam egy mosolygós arcképemet és teleírtam Köszönöm kezdetű mondatokkal. Én sírtam, amikor írtam a lapot, ő sírt, amikor olvasta. Megöleltem és megpusziltam, ő ugyanezt tette velem, öt év után nem tudtuk nem elragadtatni magunkat. Életem legnehezebb öt éve volt és senki nem érthette meg ez idő alatt a kétségbeeséseimet, szorongásaimat, halálfélelmemet, mikor mi volt épp, mint Ő. Ez nem csak futó orvos-beteg kapcsolat.

Ma öt évvel ezelőtt volt a melanoma-műtétem. Az orvostudomány mai állása szerint maximálisan gyógyult vagyok. Megmarad az esély a melanoma újbóli előfordulására, de alig valamivel nagyobb ez, mint bárki másnak, akár melanomára, akár más rákfajtára. Ma már kicsit nyugodtabban tudok visszagondolni az elmúlt öt évre, talán mert mindig minden leletem negatív volt, nyoma se volt semmilyen áttétnek vagy újbóli előfordulásnak. Meséltem sokszor, sokaknak anyajegyekről, veszélyekről, remélem nem mindig volt ez haszon nélküli. Fura, de egyáltalán nem bánom, hogy a Google a melanoma malignumra elsők között talál meg. Sokan kerestek meg öt év alatt, sokan ezen azon a kis aloldalamon keresztül, ahol először meséltem a műtétről és a betegségről. Nem ígérem, hogy ezután nem fogok írni erről, mert ezután is szívemen viselem, hogy másoknak segítsek és ezt nem lehet, csak a saját történetemen keresztül. Valahogy talán kézzelfoghatóbb így. Életszagú. Meg aztán ez, attól még hogy meggyógyultam, ezután is része lesz az életemnek, ha másképp nem, mert vigyáznom kell magamra.

Mostantól már csak évente kell laborba, röntgenre, ultrahangra mennem, ritkulhatnának a találkozásaink a doktornénimmel, de félévente biztos ezután is megmutatom magam. Meséltem neki a terveinkről és nagyon örült. Amikor elköszöntünk egymástól, szomorú voltam, kicsit olyan véglegesnek tűnt minden. Meggyógyultam, úgy éreztem magam, mint akit útnak indítanak. Mint aki mostantól a saját lábára állhat. Mint akit az anyja ereszt el a szoknyája mellől. Pedig korántsem olyan végleges ez.

S megnyugtat a tudat, hogy hozzá ezután is mehetek, ha kérdésem van.

Búcsúzóul elmondtam neki, félszegen, pontosan úgy, mint aki nem tudja az erre vonatkozó protokollt, hogy egyszer szívesen találkoznék vele rendelőn kívül is. Egy kávéra, teára. Nem udvariatlanság ez? - kérdeztem és mosolygott, azt mondta, Nem, dehogy.

S én, a nagy szamár, mint aki csínyre készül, sandítottam oda felé, Lehet?, mire ő azt felelte, jóságos anyai mosolya kíséretében, anyám korú, anyám forma, megszorítva a kezemet,  Persze, hogy lehet.