A februári Sean Connery hasonmásversenyünk győztese, tadaaammm, Mr. Peter Gabriel! Congratulations, Peter!

Aki megtalálja a képek közt a három különbséget (nem lesz könnyű), az megnézheti ezt a videót, ahol a művész egy kedves dalt ad elő, miközben épp Mel Gibsonnak álcázza magát.

Galad írt egy tök jó posztot, lakás, lakáshitel, -bérlés témában, tetszik. Nálunk is időről-időre napirendre kerülő téma ez, mintha lenne miről beszélni, de nincs. Mi a tőke nélkül nem rendelkező, szülőktől-nagyszülőktől ingatlant nem öröklő és milliókat nem kereső harmincas pár esete vagyunk a morcival. Én mióta elkerültem otthonról, egyetemre, 17 évesen, egy kolis és pár előző párkapcsolatos évet leszámítva mindig albérletben laktam, van egy jó tíz évem már ebben. Most is albérletben lakunk és - nemrég gyorsan átfutottuk a helyzetünket egy pénzügyi tanácsadó barátunkkal és arra jutottunk -, nem is igen van más esélyünk jelen- vagy jövőidőben: ergo ha a fejünk tetejére állunk se lesz saját lakásunk. De mi nem akarunk a fejünk tetejére állni. Amiről Galad ír és amitől örülök, hogy megkímélhetem reszketeg idegrendszeremet, az a banki hitel, kamatlábak, árfolyamingadozás, meg ilyesmik. Igaz, nincs és nem is lesz saját lakásom, de nem mindegy milyen ára lenne annak, ha lehetne. Meg hogy érezhetem-e sajátomnak egyáltalán azt, amit unokáim is törlesztenek majd.

Ma már nem zavar, hogy az ingatlan, ahol lakom, nem az enyém ill. hogy nincs olyan ingatlan, ami a nevemen van, de olyan anyagi terhet ró ránk, amitől nyögünk.

Helyette örülök annak, hogy biztosan tudom mennyit kell minden hónapban fizetnük és ez nem okoz nehézséget, annak is, ha épp olyan helyen lakom, ahol a tulajdonosokkal jó a viszony, nincs semmiben vita, korrekt a szerződés, szép a lakás és várhatóan a következő 17 évben még lakhatjuk. Örülök annak, hogy ez a lehetőség adott, de az is, hogy ha gyerek jön és nagyobb lakásba akarunk menni, el tudunk mozdulni innen, mert nem kötnek olyan megállapodások, amik változtatása lehetetlen helyzetbe hoznak minket.

Azt már mondták világot látott ismerősök, hogy a lakásbérlés kultúrája más országokban más és az emberek nem ragaszkodnak ennyire ahhoz, hogy az ingatlan márpedig saját legyen, sokkal kevésbé viszolyognak attól, hogy  "csak" bérelnek. Igaza van a Galadnak, hogyan legyen öröme abban, ami csak látszólag az övé, valójában a bankok az igazi tulajdonosok?

Mi lemondunk a tulajdonlás okozta egyébként akár felemelő érzésről annak fejében, hogy nyugodtan éljünk és ne őrölje fel az idegeinket a hitel  vagy lízing okozta nyomás. Itt, vagy majd később máshol, az az otthonom, ahol vagyok és lehet, hogy nincs a nevemen ez a lakás, ahonnan írok most, mégis, munka után HAZA jövök, ez itt, ha idejössz, HOZZÁNK jössz és NÁLUNK vagy. Nyáron muskátlikat nevelek az ablakban, télen pokrócba burkolózva iszom a teát a kanapén és szeretek itt lenni, itt vagyok ITTHON. Nem az első és nem is az utolsó, és ha az idők során nő is az ingóságunk és egy-két gyereket a hónuk alá is kell majd kapni, nem fogunk ezután sem kétségbeesni a költözéstől.

Tök kíváncsi lennék, hogy a mi korosztályunkból mennyien vannak hasonló helyzetben és hogy ezt ki, hogy éli meg. Biztosan sokan és biztosan van aki jól, van aki rosszabbul, hol beletörődően, hol hasonló érzésekkel, mint mondjuk én. Ha egyszer nyerek a lottón és egy összegben meg tudom oldani, veszünk egy lakást, de hitelre soha. Vagy nagyon felelőtlen gondolkodás ez magunkkal és leendő gyerekeinkkel szemben vagy a nyugati tendenciákat tekintve modern és korszerű, én valamiért azt gondolom, inkább az utóbbi. Remélem 10 év múlva is ugyanezt gondolom és ha egy ehhez hasonló posztot írok majd, akkor hátradőlök és elégedetten konstatálom, hogy jól csináltuk.

Hopp, átsiklottunk egy évfordulón, pár napja volt egy éve, hogy ideköltöztünk, ilyenkor már nagyban terveztük a morcival a lakásavató bulit, hazudnék, ha azt mondanám emlékszem nagyon sok momemtumra, de ez talán azt is jelenti, hogy nem volt nagyon szar, vagy igen és annyira bebasztam. Azóta, ha jól dereng volt már egy és a barátainknak a múlt heti kocsmázás során megígértünk soron egy tavaszi bulit, tekintettel az aktuális helyzetre ezúttal tematikus est lesz, Ovuláljunk & Ejakuláljunk Party 2010. Előbbi a lányok kedvéért, utóbbi meg mehet simán nemektől függetlenül (csak ne én takarítsak el mindenki után). Terveim szerint mindenkinek szexi szerkóban kell majd jönnie és mindenképp lesz üvegpörgetős játék. Lehet majd tortát is hozni (f@sz vagy punci alakút nyilván) és egyéni erotikus performanszt nyomatni a zuhany alatt (nem úgy értem). Csinálunk tombolahúzást izgalmas nyereményekkel. Remélem a barátaink elég bevállalósak.

Múlt szombat este sikerült kiakasztanom a környezetemet, kedvenc pultosomat és a barátaimat a jaj nekem nem kéne innom, szívnom, buliznom dumákkal, mert attól fostam, hogy ha teherbe estem, 5 napos magzatomat teszem egy kis lazítás kedvéért nyomorékká, de azt mondták túlzásba viszem. Úgyhogy a teák és az ananászlé között csak lecsúszott egy rozé-házmester meg némi vizipipapippantás és remekül szórakoztam. Nagyjából egy hete szinte minden terhességi tünetet produkálok folyamatosan a hányingertől a hullafáradtságon át a hasfájásig, de mielőtt pezsgőt bontana bárki, szólok, hogy ezek a tünetek inkább betudhatók a januárban elszenvedett és februárban visszatért masszív taknyosságnak, mint a gyereknek.

És Ti hogy vagytok?

Ha ismeretlen nevek jelennek meg a kommentboxban, az mindig csak egyet jelenthet. Azért megnézem, ahogy az ember saját szemével akarja látni akkor is, ha tudja, mit fog, semmi meglepetés.

Régen tökre örültem az ilyesminek, ma sokkal jobban örülök, ha jelt ad magáról valami régebbi arc (elnézést, nem akarok félreértést, mindenki welcome), de valahogy letűnt az az idő, az az idő. Valamelyik barátom írt erről nemrég, elfelejtettem. Nyilván minden bloggernek megvan a maga fénykora. Mostanra, így közel 5 (jézusom, ÖT) év után egy felnőtt, lusta és uncsi senior blogger lettem, így inkább zavar, mint okoz örömet a főoldal. Szerintem a blogírásban is van időről-időre nemzedékváltás, most mondjuk a nem-tematikus, egobloggerekre gondolok és én azok közé tartozom, akiknek ideje lenne már nyugdíjba vonulnia.

Ha meg kellene fogalmaznom, mi tart mégis itt..... nem tudom. Hiányozna az írás, asszem.

Azon gondolkodtam, egytől tizes skálán mekkora paraszt vagyok, amiért nem igazolok vissza minden érdeklődőt a Facebookon. Volt kollégák, ismerősök, csoporttársak a szombati iskolából, tudja az isten, már vagy 17-en vannak. Ha ezek időközben woodoo babát csinálnak belőlem és kötőtűvel döfködnek nem érdekel, max majd kicsit fáj itt-ott, csak valahogy úgy érzem magam degradálom ezzel a tahósággal, de most mit csináljak, ha nem tud érdekelni mindenki, akihez valaha közöm volt, vagy épp van?

Nem tudom, biztos van valami FB-etikett vagy Súgó, ahol le van írva, hogyan illik bánni az emberekkel, akik szeretnének az ismerőseim lenni, de ha jobban belegondolok, szinte bizonyos, hogy én is jelöltem már be olyat, aki nem fogadta el a közeledésemet, de erről nem érkezett értesítés. Amit meg nem tudunk, az nem fáj, nem?

Én nem tudom ki, hogy van ezzel egyébként. Remélem nem vagyok egyedül ezzel a hozzáállással, meg a vele járó kis lelkifurdalással.

Ez már megint olyan tornaterem, ahol én vagyok a legnagyobb az összes csaj közül, ez most vagy azt jelenti, hogy én vagyok a legdagadtabb nő a világon aki eltolja magát egyáltalán tornaterembe, vagy azt jelenti, hogy a nálam nagyobbak más időpontokban járnak, ami igazán nincs jó hatással önnön megítélésemre, vagy nem tudom mit jelent. A január második hetében váratlanul leadott 5 kiló óta egy gramm nem megy le bazmeg, pedig ebédre fittmenüt rendelek, vacsorára csak szuperlájtosan, kenyeret hetek óta nem vettem a számba, nassolás alig, már rendszeresen tornázom is, most ilyenkor mi van? Egyáltalán nem esik a nehezemre ez az életmód, de azért elvárnám tőle, hogy valahogy meg is látszódjon rajtam. Persze, tudom, a tükör torzít a tornatermekben, hogy motiváljon, mozogjak, majd jobb lesz, a faszt. A mérlegünk itthon olyan hülye amúgy, hogy bármikor tudok egy nap alatt 3 kilót hízni vagy egy éjszaka alatt kettőt fogyni, úgyhogy erre mondjuk nem könnyű hagyatkozni, de centi meg nincs itthon, ha lenne nem érne át, colstockkal meg bajlódjon a f*szom.

Csak hogy ne mindig a gyerek legyen a téma.

Aki azt gondolja, hogy ez a gyerekcsinálás merő móka és kacagás, az kibaszottul téved, például én túl vagyok egy kisebb idegösszeroppanáson, gondolom ez nagyjából menetrendszerű lehet az első hónapban az ilyeneknél, mint én. A legfontosabb csomópontjai egy ilyen másfél napos hisztinek, a csak fejben való elgondolása és/vagy hangos kimondása az olyanoknak, hogy "még ovulálni se tudok bazmeg, sose lesz gyerekem", "egy hónapban csak alig pár nap, kurvára nem mindegy, mikor csináljuk", "szerintem Te igazából nem is akarsz gyereket", innen egy ugrás eljutni oda, hogy kishíján szakítsunk. Aztán mikor megnyugodtam, váratlanul egy állásba került a Vénusz, a Jupiter és a Mars és a kávézaccból meg a feláldozott juhok véréből  kiolvastuk, hogy itt az idő, így hát gyártottuk szorgosan a gyereket.

Védekezés nélkül dugni legalább olyan izgalmas, mint akkoriban, amikor még nem akart az ember gyereket és néha bátor volt kockáztatni, azzal a különbséggel, hogy akkor nagyon drukkoltunk, hogy megjöjjön majd, most meg azért, hogy csak nehogy, ne.

Ma délben, mikor hazaindultam tanulni a holnapi rohadtulnemérdekel vizsgámra, eljött velem egy darabig egy kolléganő. Mikor mellémült a trolin, szörnyen megijedtem tőle, egyúttal örültem, hogy egy darabban van. Éjjel szerepelt az álmomban, metróaluljáró, szaladunk lefelé, ez meg leugrik a gödörbe, mondván, hogy kipróbálja, milyen amikor átrobog felette a metró. Szerencsétlen elvéti, a sínre ugrik, erre jön a metró, oda se merek nézni, mert nyilvánvaló, hogy elbassza a szerelvény. Mikor visszanézek, kedvenc kolléganőm ott fekszik a sínek közt, félig leszakadt fejjel, kifolyt aggyal, nyöszörög, hogy segítsek. Egész nap ott ült ma velem szemben, de szerencsére nem jutott eszembe az álom, majd csak később a trolin. Úgy döntöttem inkább nem mesélem el neki. Ez most vagy a BKV-sztrájkkal van összefüggésben, vagy csak azzal, hogy kb negyed év óta nem metróztam, tegnap meg igen és nem szeretem valahogy, írtam már régen, ezt a föld alatti utazgatást, az vakondoknak való. Vagy vakondokoknak vagy mi. Látszik is, hogy hülyeség, az ember ilyen horrorosakat álmodik tőle. A trolizástól nem álmodok semmit.

Nem elég, hogy feloszlott a Kaukázus, most cca. egy és negyed év után véget ért a Story TV-n a Dallas. Hirtelen megüresedett a hétköznap este 8-tól 9-ig. Traumák sorozata.

szia gyerek,

ezúton értesítelek, hogy ma van a napja, hogy először kezdtünk el dolgozni rajtad, apád előreküldte az első felderítőket, éles töltényekkel lövöldözünk végre és mindent megteszünk azért, hogy megfoganj

gyere, várunk, szeretünk:

anya és apa

Nem írtam még idén, mert a trójaiak tönkrebaszták a fostalicskát és meg kellett gyógyítani, de a szakértő kezek meghegesztették és most jobb, mint újkorában. Nagyon rémes  érzés, ha nincs számítógép itthon, a tavalyi év legjobb szerzeménye a telefonom volt, amin viszonylag normálisan lehet internetezni, ez megmentett a teljes elszigeteltségtől, amit akkor érez az ember, ha nem fér a leveleihez meg a facebookhoz.

BUÉK, ezzel tartozom még. Életem talán egyik legjobb szilveszteri buliján annyit táncoltam, hogy még a térdfájásom is elmúlt tőle és még annyit szeretnék szűken hozzátenni, hogy a legmarkánsabb élményem a fekete fiúkkal való táncolás volt, akiknek szúrt a pisztolya, ami elég felkavaró élmény volt még részegen is.

Az új év a szokásos új fogadalommal indult és nem szarakodtam sokáig, 6 nap alatt fogytam 3 kilót. Bámulatos az ember teste (kicsit még az enyém is), milyen könnyen áll át más táplálkozásra és bámulatosan hülye az ember agya (az enyém), mennyire nehezen áll kötélnek attól tartva: úgyse sikerült. Nem kell több pedig kettő napnál és a harmadikon már minden tök simán megy.

Olvasgattam egy könyvet, kicsit az elválasztás elveire építi a fogyasztást, semmi furmányos és mindenki ismeri a közhelyet, aki fogyókúrákban utazik, minden oda lyukad ki, hogy este ne egyél szénhidrátot és tornázz, ha dagadt vagy bakker, úgyhogy estére újabban semmi szénhidrát, csak saláta és fehérje, utána pedig töröltem a napirendből a vacsora és lefekvés közötti folyamatos nassolást. Elmentem tornázni, pedig nem voltam jól, jövő héttől kétszer fogok és ha tudok még egy harmadik kardiózós napot is beiktatok. Ezzel két hónap alatt kb mínusz tíz kilót kalkulálok és az az elmúlt évekhez képest remek formám lenne. Tavaly nagyon sokáig rágódtam azon, hogy a terhességig jobb formába kellene jönnöm és semmit nem tettem, két pofára toltam a bejglit, meg az összes karácsonyi menüt végigzabáltam és január elejére még dagadtabb lettem, mint szoktam lenni és már TÉNYLEG szarul éreztem magam. Ha így haladok mégis sikerül kicsit fogynom, mielőtt becsúszik a gyerek.

Ezen a héten kurva beteg voltam, persze végigdolgoztam, a torokgyulladás-taknyolás-köhögés mostan már elég jól elmúlt, viszont az immunrendszerem megmakkant, ez nem kérdés. Nagyon kitartóan szedtük november óta az Echinaceat meg C-vitamint, a karácsonyi ünnepekre hazautazva viszont itt felejtődött és hogy ez is valami drog meg addikció, mi sem bizonyítja jobban, hogy rögtön beteg is lettem, ahogy kihagytam a szedésüket. Mindegy, egy évben egyszer vagyok ilyen taknyos és ezt január elején kipipálni egyrészt jó, másrészt szar, mert így 2010-ben se leszek táppénzen, ahogy tavaly se, amikor ilyen bagatell dolgok miatt lehet kicsit itthon lógni, fasza. (Vagy de, de ahhoz teherbe kéne esni és más kategória persze.)

Most megyünk és újra megünnepeljük, hogy beköszöntött 2010; Neked pedig kitartó, maroknyi olvasótábor, a legjobbakat kívánom az új évre!

Budapest legfélelmetesebb helye a Gubacsi út - Illatos út sarok. Alig mertem leszállni a villamosról, amikor tegnap arra jártunk és amikor leszálltunk, rendesen féltem. A közelben a legmarkánsabb látvány egy több emeletes lakóház, aminek a nagy részén az ablakok sötétek és valójában ablak sincs, csak fekete lyukak. Ahol fény van, ott nincs ablaküveg. Wtf. Az egész Gubacsi út úgy néz ki, mint valami háború sújtotta övezet. De emberek mennek arra, valahova, de hova? Hátborzongató. Biztos van rosszabb a városban, de nem akarom tudni.

Amúgy igazi konzumidióták lettünk, tegnap csak azért mentünk bevásárlóközpontba, hogy használjuk a közeli szavatossági idejű kultúra utalványokat a moziban, aztán felfedeztük a karácsony utáni leárazásokat. Woooaa, így lett 3500-ből Norbert első szakácskönyvem, ami tele van az ilyen magamfajtáknak kifejlesztett receptekkel, meg egy Testformálós könyvem itthoni ducitornához (lehet csatlakozni), meg egy  másik fogyis könyvem.

Aki elsőnek találja ki a 2010-es első újévi fogadalmamat, az nyer valamit.

Na, szóval miután ilyenkor mindent leáraznak ész nélkül, morcival úgy döntöttük, most már most érdemes megvenni a 2010-es karácsonyi ajándékokat. Kár, hogy az összes pénzünket elb@sztuk az elmúlt hetekben. (Mondjuk egy infrás masszírozóra még futotta, de mentségünkre, az is kva olcsó volt.)

Az idei év zárásaképp semmi egyebet nem tudok megemlíteni magammal kapcsolatban, mint hogy idén is csak hízni bírtam, lassan akkora leszek, mint Beth Ditto, ha nem sikerül fogynom sürgősen, akkor hamarosan kitalálok magamnak valami alternatív öltözködési stílust, zsákruhákat varrok szabadidőmben, vágatok valami idétlen hajat, megtanulok titokban énekelni és megalapítom a magyar Pletyka zenekart bazmeg. Úton vagyok a siker felé.

Ez igazából nem vicces persze.

Két észrevétel, az egyik filmes, a másik zenés.

Tegnap megnéztük a Törvénytisztelő polgárt, nekem nagyon tetszett. Szeretem az ilyen fordulatos filmeket és külön értékelem, ha az ötvenedik percnél nem sejtem mi lesz a végkifejlet, na ez ilyen. A moziban a film előtt játszották a január végétől futó The box trailerét, amit ha fikáznak is helyenként, nekem kifejezetten érdekesnek tűnik, azonban nem tudom nem megemlíteni, mennyire megdöbbentett, hogy 1:41-nél felcsendül a Fűrész-filmek jól ismert zenéje, ez milyen elbaszott fogás már? Nekem most nincs kedvem utánanézni, kinek milyen köze van egyikhez és másikhoz, és esetleges azonosság a két film készítői között, mert ez teljesen mindegy, ez mindenképpen teljes mértékben gáz. Nemtom mit gondoltak, majd nem tűnik fel vagy mifasz? Na mindegy, biztos én vagyok rigolyás.

Ja, még a filmről, bár Gerard Butler a maga nemében elég jó faszi, most figyeltem csak meg, hogy milyen szörnyen jártatja a száját (úgy értem ahogy artikulál) olykor, kétségekre ad okot, miszerint lehet, hogy beszédhibás az ürge. Még tovább vizsgálódom, gondolom 2010 is kijön vagy 5 film vele.

Januárban az új Guy Ritchie-t nézem meg és a Holdat, többre nem lesz időm.

Amin ma sikerült meglepődnöm, hogy amit a Petőfin az elmúlt napokban Foo Fighters tizenkettő egy tucat új slágerének hittem, az valójában a Pearl Jam új száma, a Fixer. Ilyet bakker, megnéztem a videót, Eddie Vedder olyan mint egy dagadt rézbőrű, a mikrofont ugyanúgy szorongatja mint 20 éve, ez a zene meg tinglitangli post-grunge (szeretne lenni) fos, de hallgatható egy hónapig a rádióban. aztán majd elfelejtjük. Ha így haladunk 2010-ben Kurt feltámad és újragondolja a Smells like-t. De csak nem, nem kéne minden jó emléket tönkrebaszni a boldog '90-es évekből.

Elbaszajtott krumplifőzelék alla zora

Kelj fel reggel és kicsit örülj annak, hogy szabadnapos vagy, aztán húzd fel magad sebtiben azon, hogy holnap vizsgáznod kell valami lehetetlen, tőled nagyon távol álló tárgyból. Tekintettel az előtted álló merő egy unalom napra, gondoskodj arról, hogy legalább legyen főtt étel, ha megéhezel.

Találd ki, hogy krumplifőzeléket csinálsz. Pucolj meg tragikus hirtelenséggel két kiló krumplit, ha jót akarsz magadnak, akkor kisebb kockákra vagy vékony karikákra vágod, ha rosszat, akkor jó vastag karikákra. A haladók kedvéért járjunk el az utóbbi szerint. Tegyed fel főni sós vízben a kruNplit és vonulj el fél órára facebookolni. Ha forr a víz, szedd le a habot a víz széléről, mert igényes vagy. Mikor már majdnem puha a krumpli, keverj össze egy kis doboz tejfölt 2-3 teáskanál bioliszttel, aztán annak örömére, hogy mindjárt ehetsz, öntsd bele ezt a habarást a krumplira.

Tudatosítsd magadban egy másodperc alatt, hogy elbasztad, amikor nem szedtél le vizet a krumpliról, ugyanakkor váratlanul lett egy lábas krumplilevesed, gratulálok.  Nem ezt akartad, de már mindegy. Rontsd tovább a helyzetet azzal, hogy dobálsz bele előre csomagolt, szeletelt kolbászt, amiről majd csak később derül ki, hogy fodros és rágós lesz a forró levesben. Ebédre ne egyél meg csak egy fél tányérral, mert úgyse esik jól több (itt utalnék vissza a vastag burgonyaszeletekre, ami kb 50%-ot ront a leves élvezeti értékén), viszont gyorsan takard be az egészet 2 szelet diós és 2 szelet mákos bejglivel, hogy legalább a közérzeted valamelyest javuljon.

Tanulás helyett pöcsölj sokat a neten és néha jusson eszedbe az év legrosszabb levese a gáztűzhelyen. Délután fél 4 körül találd ki, hogy lehet még valamit menteni a dolgon, találd ki, hogy csinálsz belőle krémlevest. Merd át a cucc jó felét a turmixgépbe és adjad neki keményen. Vedd le a tetőt és tekintsd meg mit sikerült összemókolnod. Realizáld, hogy a végeredmény kurvára nem leves állagú, a sok összetrutymákolt krumpli miatt megáll benne a kanál. Heuréka! felkiáltás kíséretében örüljél magadnak, hogy épp most készítetted el néhány felesleges kör és elbaszott mozdulat segítségével az áhított burgonyafőzeléket. Öntsd át a turmixolt trottyot a fazékban maradt kevés lére és krumplira, de csak miután kihalásztad a kolbászkarikákat. Keverd össze és értesítsd a hozzád legközelebb állót, hogy 6-7 óra elteltével a levesből sikerült főzeléket csinálni, majd lépj be a blogszerkesztőbe és pazarolj el értékes perceket arra, hogy saját szórakoztatásodra beblogolod a történéseket, addig se kell tanulni, ugye.

Ha mindennel kész vagy húzzál szépen vissza tanulni, mert különben holnap kurvanagy egyesnek leszel kis gazdája.

Voltam nemrég utolsó akusztikus Kaukázus koncerten, ami fura volt, színháztermes, ülős, de nagyon élveztem. Sokat gondolkodtam közben a juhászbojtárosan szelíd tekintetű Jánosról, aki épp pár nappal korábban baszta ki a biztosítékot sokaknál a World Trade Centeres terrortámadással kapcsolatban mondottakkal és arra kerestem magamban a választ, hogy vajon ÉN mit szeretek ebben a Kaukázusban (János szelíd tekintetén kívül). Aztán rájöttem, milyen kurvára pofonegyszerű a válasz, magam is megleptem, a zenét, baszki. Én nem mindig tudom, hogy miről beszél, de ki érti ezeket a magyar alternatívokat? De mindegy, legalább egy nyelven beszélünk, engem nem különösebben izgat az ideológia, ha van, ha 10-ből 5 szöveg valamiért tetszik és fülbemászó a zene, akkor már tud kedvenc lenni, így lettek. Kurvára fognak hiányozni, ezt ehelyütt be kell vallanom, bár szeretném azt gondolni, ügyes PR duma ez a feloszlunk, én mindenesetre a jövőben is szívesen rajonganék koncerteken, ahogy látom a hallgatóság életkor tekintetében elég vegyes szórást mutat, még csak öreg se vagyok ehhez, ccc.

Amúgy persze van valami sejtelmem, hogy Jánosunk inkább politizálásra adja a fejét és ehhez nem megy a popszakma, de lehet hogy nálam tájékozottabbak erről sokkal többet tudnak. Nekem kurvamindegy, csinálja, ha ebben hisz, ő legalább hisz valamiben és következetes magához. Engem az se zavart sose, ha hülyeségeket beszélt, olyan sokan teszik., én is teszem, mégis szeretnek, pedig zenélni se tudok (az orrsípot leszámítva). Szeretem ezt a tinglitanglit, mint ahogy általában a könnyen emészthető dolgokat.

Lesz január másodikán a Gödörben búcsúkoncert, oda el kell mennem, aztán ha túltettem magam azon, hogy feloszlottak, keresek egy olyan kedvenc zenekart, amihez nem kötődöm ennyire a jövőben basszameg, valahonnan Chiléből vagy a fasztudja honnan, lényeg hogy messziről, ahol nincs ZP, ahova gyakran le lehet ugrani, meg érteni a nyelvét és legyenek unszimpatikusak és játsszanak nagyon szar zenét. A legideálisabb esetben valójában utálni fogom őket és akkor semmilyen szinten nem érint majd meg, ha feloszlanak egyszer.

Voltunk nemrég családtervezős megbeszélésen nőgyógyásznál a morcival, emlékezetes marad, mert sikerült egy héttel korábban érkeznünk, ami annyiban nem meglepő, hogy én mindig, mindenhova előbb érek oda a kelleténél, na de baszki nem ennyivel! Na mindegy, arra gondoltam, ez biztos égi jel, hátha a gyerek is ilyen sebesen érkezik majd, már nagyon várjuk, de nem jön a kis szaros, lehet hogy mert még nem kezdtük el csinálni. Beoltattuk magunkat a h1n1 ellen, győzött a média, vagy a félelem, hogy mi van, ha terhesen kapom el, nemrég láttam egy rettenetes prezentációt a vírusfertőzések miatt nyomorékan - leírni is szörnyű, de nincs jobb szó rá - született és meg sem született gyerekekről, na több se kellett. Emiatt viszont háziorvosi javaslatra kicsit várunk a gyerekcsinálással januárig.

Profin megtanultam hőmérőzni, de egy teljes ciklust sem voltam hajlandó végigcsinálni, mert gecire unalmas minden reggel hőmérőt szopogatva ráébredni arra, hogy megint reggel lett, úgyhogy ez felejtős. Mint ahogy felvilágosult barátnémtól megtanultam, sokkal modernebb eszközök is rendelkezésre állnak manapság, amivel be lehet lőni a nyerő napokat, úgyhogy én is modern leendő anyuka módjára modern eszközökkel nyomulok.

Olybá tűnhet, napjaimat meghatározza ez a tervezés, de szó sincs róla, dolgozom mint egy állat, kaptam jelentős fizetésemelést, elismert vagyok, motivált vagyok, szükséges vagyok, jó. Már most azon tanakodom, mit hozhatok el magammal, ha GYES-re jövök, amiből amúgy nehéz megélni és vannak ötleteim, talán sikerül is majd kivitelezni, remélem nem a gyerek rovására. Egyáltalán GYES - vagy minek hívják ma  - mellett lehet jövedelme az embernek?

Emellett iskola, közelgő vizsga, ezek a szombatok, várom az ünnepeket, nem annyira az ünnep miatt, hanem mert fáradt vagyok, pihennem kell. December 21-én dolgozom idén utoljára, vágom a centit.

Szerelmes is vagyok, ezt ritkán írom le, pedig nagyon fontos, ha az a gyerek megszületik, igazi szerelemgyerek lesz.

Továbbá ma kitaláltam, hogy ha egyszer terhes leszek és itthon maradok gyesen, nem szerencsétlenkedem tovább ezzel a kevés és semmilyen hajammal, hanem fogom és levágatom nullás géppel a gecibe, remélve, hogy ha újra nő dús és loknis hajkoronám lesz, haha.

Sgabi barátom apa lett. Sgabival nagyon jó barátok voltunk, főleg virtuálisak, valamikor 2003-04 magasságában intenzívebben, amikor ismeretlenül kezdtünk el levelezni (barátot keresünk rovat), de életünkben szerintem 5-ször se találkoztunk. De azért jó, mert nem felejtjük el egymást, félévente idenéz a blogba is (asszem ő volt az első nemblogger, akinek elmondtam), idefirkál valamit a kommentboxba és megy tovább. 

Én olyan vagyok kicsit, hogy néha benézek a kulcslyukon, hogy megnézzem, ki hogy van. A böngészőmben bookmarkolva vannak fotós tárhelyek. Valaha, valaki megmutatott egy képet, elmentettem a kedvencek közé és megmaradtak így címek. Sok ilyen régi baráttal ma már nem is vagyunk rendszeres kapcsolatban, mégis tudok róluk: lettek esküvői, utazós, gyerekes képek a helyeken, néha végignézem ezeket a helyeket és örülök, csodálkozom, meglepődök, vagy nem. De el tudom képzelni hogy alakul az életük.

Ma sgabi titkos fényképes tárhelyére is bekukkantottam, egy friss kép a ritkán frissülő tárhelyen: egy gyűrött kis csecsemő képe, 2009 októberi dátummal. Megírtam az sms-t, hogy "csak neeeem???", de rájöttem, ma már nem kell minden kérdést elindítani ahhoz, hogy megérkezzen a válasz, irány az iwiw. Sherlock mode ON. Sgabi adatlapján nincs gyerekes kép. De nyomon voltam, irány az asszony adatlapja és lám, ott a gyerek, egy hónapos, aztán jött a telefonbeszélgetés, gratuláltam, a gyerek a távolban épp lefosta az anyját, felnőtt lett az én aranyszivű barátom. A legnagyobb hóhányók egyike, akiről már azt se hittem el, hogy megnősül, hogy gyereke lesz mostanában, azt meg legmerészebb álmaimban se. De üdítő ezzel szembesülni, előbb-utóbb mindenkivel bekövetkeznek ezek a dolgok.

Lelki szemeim előtt kicsivel ezután megjelent, amint ...

... barátom P1, épp Európa legmagasabb szikláját mássza, ereje fogytán, de kapaszkodik, harcos alkat, az utolsó méterek kínkeservesek, de megy, megy, mokányul felfele, s ekkor még nem sejti, fenn egy széparcú lány arra vár, hogy valaki megmentse; bokája kificamodott, nem is tudja, hogy jutott volna le, ha nem jön P1.  A barátom nagy precizitással szerel össze egy csigás szerkezetet, amivel leereszti a pórul járt lányt. Esküvő ejtőernyős dobással, az esküvői menü rántotta ropival, fergeteges nászéjszaka, rögtön ikrek jönnek és már az oviban is háborús könyveket lapozgatva nyűgözik le a fiúk a kiscsajokat. Úgy tippelem, 2 éven belül, mármint a szőke a szikla tetején.

... barátom P2, túl úgy a 412342-dik csalódásán épp egy a Világmindenség Legdurvább Goapartyjára tart. Tudja, hogy ez az este is csak olyan lesz, mint a többi, a pultoscsajok szépek, de megközelíthetetlenek, csapatás hajnalig, elalvás az éjszakain, hazatérés személyes tárgyak nélkül, mint telefon, mp3 lejátszó, TAJ kártya. De ez az este valahogy más, csak még nem tudja. A DJ épp kedvenc számát tekeri, mikor egy ismeretlen lány kábultan omlik el előtte a parketten. P2 a mosdóban élesztgeti a valamilyen szertől ájult lányt, aki igyekszik bemutatkozni, zavaros monológjából kiderül, hogy sci-fi rajongó, szereti a színes harisnyákat, fixivel jár a városban és kedvenc képregénye a Napirajz. Forró csók, a körúton biciklisen tekerünk a menyasszony és vőlegény mögött, joviális barátom példás családapa, gyerekei pedig kora gyermekkoruk óta tisztában vannak a Ptk. összes passzusával. Goaparty 1 éven belül, gyerekek száma 2, 10 éven belül.

... barátom D rendszerető ember. A dolgok az élükre vasalva, mégis szeret veszélyesen élni. Nagy ingatlanbirodalom mogulja és azt mondja, ő sose akar megnősülni. Élete a bejárónőkről, a jó kajákról, a színes wcpapírokról, nyaranta kicsit a kertitörpékről szól. Olyan ember, aki szeret adni. Meg eladni. Egy szép napon egy telefon érkezik, érzéki dögös hang akar megnézni egy többszáz milliós ingatlant Budán. Ide már a góré megy ki bizniszelni. D barátom nem sejti, hogy ez a vevő más lesz, mint a többi, a nő a villa nappalijában kioldja ballonkabátjának övét, alatta csak egy falatnyi fehérnemű, mellkasa zihál. A dögös vörös huszonötös bevallja, nincs egy árva vasa se, nem akar ő lakást venni, de tudta, hogy így a közelébe férkőzhet D-nek, akinek tudomása sem volt róla, hogy van egy titkos imádója, aki már hosszú évek óta  olvassa D blogját és őrülten rajong érte. Tradicionális zsidó esküvő, fogadalmak és áldás. A gyerek, ha úgy dönt, világra jön, s miért ne tenné, már ovis korában a Playboyt olvassa és a Hustlerre alszik el. Apja fia. A dögös vörös 2 éven belül, uszkve, a többit meglátjuk.

Végül minden fiú elkél, férj lesz és apa, az is, akiről sokáig nem gondolnánk, ő se magáról s ez nagyon klassz dolog, visszagondolni lesz majd szívmelengető,  meglássátok, azokra az időkre, mikor még mi se hittük róluk (rólatok), ők se magukról (ti, magatokról), hogy ilyesmik megtörténhetnek.

A lányok is elkelnek sorra, róluk majd legközelebb.

Ma különleges nap van, olyan sokféleképpen lehetne emlékezni valamire, ami fontos, én egy ma esti találkozóra szeretnék majd emlékezni, amikor visszagondolok majd később, mi történt aznap, amikor a gyógyulásom ötödik évfordulója volt.

Valahogy teljesen természetes volt, hogy ma elmegyek Hozzá, aki öt éve vigyáz rám. Orvos, anyám korú, anyám formájú, meleg, beszédes szemekkel. Öt éve része az életemnek és lehet, hogy én csak egy vagyok a nagyon sok páciense közül, de kicsit én is az övé. Az embernek vannak orvosai, van háziorvosa, van fogorvosa, nőgyógyásza, még talán bőrgyógyásza is van néhányaknak, de Ő nekem másmilyen. Anyám korú, anyám formájú, szeretem. Az ember nem teheti meg, hogy mélyebb, egyáltalán valamilyen személyesebb kapcsolatot ápoljon egy orvossal, neki munka amit tesz, mi vagyunk a kezeltek, hétköznapi ügyfélkapcsolat. De én nem tudom nem jobban szeretni őt, mint bármely más orvost. Anyám helyett anyám. Öt éve ragaszkodom hozzá, ő nekem a megmentő, a bölcs, ha tanács kell, valaki, akinek olyan sokszor kapaszkodtam képzeletben a bokájába, legrosszabb pillanatokban, mindig volt ideje törődni velem, vigasztalni, megnyugtatni. Meggyógyítani. Tette nagy rutinnal, önzetlenül, türelemmel.

Ma szép virágot vittem neki és egy lapot, beleragasztottam egy mosolygós arcképemet és teleírtam Köszönöm kezdetű mondatokkal. Én sírtam, amikor írtam a lapot, ő sírt, amikor olvasta. Megöleltem és megpusziltam, ő ugyanezt tette velem, öt év után nem tudtuk nem elragadtatni magunkat. Életem legnehezebb öt éve volt és senki nem érthette meg ez idő alatt a kétségbeeséseimet, szorongásaimat, halálfélelmemet, mikor mi volt épp, mint Ő. Ez nem csak futó orvos-beteg kapcsolat.

Ma öt évvel ezelőtt volt a melanoma-műtétem. Az orvostudomány mai állása szerint maximálisan gyógyult vagyok. Megmarad az esély a melanoma újbóli előfordulására, de alig valamivel nagyobb ez, mint bárki másnak, akár melanomára, akár más rákfajtára. Ma már kicsit nyugodtabban tudok visszagondolni az elmúlt öt évre, talán mert mindig minden leletem negatív volt, nyoma se volt semmilyen áttétnek vagy újbóli előfordulásnak. Meséltem sokszor, sokaknak anyajegyekről, veszélyekről, remélem nem mindig volt ez haszon nélküli. Fura, de egyáltalán nem bánom, hogy a Google a melanoma malignumra elsők között talál meg. Sokan kerestek meg öt év alatt, sokan ezen azon a kis aloldalamon keresztül, ahol először meséltem a műtétről és a betegségről. Nem ígérem, hogy ezután nem fogok írni erről, mert ezután is szívemen viselem, hogy másoknak segítsek és ezt nem lehet, csak a saját történetemen keresztül. Valahogy talán kézzelfoghatóbb így. Életszagú. Meg aztán ez, attól még hogy meggyógyultam, ezután is része lesz az életemnek, ha másképp nem, mert vigyáznom kell magamra.

Mostantól már csak évente kell laborba, röntgenre, ultrahangra mennem, ritkulhatnának a találkozásaink a doktornénimmel, de félévente biztos ezután is megmutatom magam. Meséltem neki a terveinkről és nagyon örült. Amikor elköszöntünk egymástól, szomorú voltam, kicsit olyan véglegesnek tűnt minden. Meggyógyultam, úgy éreztem magam, mint akit útnak indítanak. Mint aki mostantól a saját lábára állhat. Mint akit az anyja ereszt el a szoknyája mellől. Pedig korántsem olyan végleges ez.

S megnyugtat a tudat, hogy hozzá ezután is mehetek, ha kérdésem van.

Búcsúzóul elmondtam neki, félszegen, pontosan úgy, mint aki nem tudja az erre vonatkozó protokollt, hogy egyszer szívesen találkoznék vele rendelőn kívül is. Egy kávéra, teára. Nem udvariatlanság ez? - kérdeztem és mosolygott, azt mondta, Nem, dehogy.

S én, a nagy szamár, mint aki csínyre készül, sandítottam oda felé, Lehet?, mire ő azt felelte, jóságos anyai mosolya kíséretében, anyám korú, anyám forma, megszorítva a kezemet,  Persze, hogy lehet.