Breaking news, a Faluban a minap megfordult utánam egy pasi!!!!!!!! Ilyen esemény számításaim és emlékeim szerint csak 33 évente történik velem, úgyhogy alaposan elraktározom magamban az élményt. Sokat gondolkodtam rajta, hogy valóban én érdekeltem-e, vagy valami más miatt nézett utánam, de miután sorra vettem, hogy
- se nem mentem túlságosan gyorsan a kocsival
- se nem dübörgött nagyon hangosan az agresszív dnb
így arra jutottam, hogy az összenézésünk után, mikor elhaladtam mellette, még szeretett volna többet látni belőlem. Mondjuk az is lehet, hogy az Opel fara érdekelte csak, mivelhogy az enyém ugye nem látszódott ki belőle, szerencsére. Nehéz is lenne úgy vezetni, bár végülis nem lehetetlen. Lehet, hogy beképzelem az egészet, mindegy, ennyi még nekem is jár.
Sikerek után kudarc: anyáméktól 8 nap után +3 kilóval tértem vissza, amitől azonnal szívgörcsöt kaptam Budapesten és szigorúan büntetem magam az otthoni elkanászodásért. Két nap alatt 1,5-et gyorsan ledolgoztam és még csak kedden kezdem a több napig tartó csíraevést, óje! Csírák jók, csírák finomak, zora szereti csírákat, csírák szeretik zorát.
Hétvégére visszanyerem a formám, amiből nem felfelé, hanem lefelé kellene moccanni. Kibaszott lemondásokkal jár innentől kezdve az életem, ebből is látszik, hogy tipikus jojózós vagyok, egy kis dőzsölés és máris rábasztam. Arra gondoltam, hogy például idén nyáron kurvára nem kéne fagyit ennem, mert abba rengeteg a cukor, így akkor marad a fröccsözés, max bebaszva kolbászolok a játszótéren a kölykök közt májustól szeptemberig. Egyáltalán van ennek így értelme? A fröccs is hizlal, nem? Mi nem hizlal, mondjatok olyan ételt-italt, ugye hogy nincs! Vagy lehet úgy, hogy a számba veszem, de nem eszem meg, az nem hizlal, ilyeneket mondjuk magamtól is tudok.
Mindegy is, most nagyon drukkolok, hogy gyorsan elteljen a következő 33 év és hogy a nyuggerklubba egy vén tróger füttyögve végigstírölje az új otthonkámban a mazsolává töpörödött kis testemet! Hosszútávú életcél nr1.
Hiánypótló műnek gondolom amit most közzéteszek, ez a magyar Burning Ourselves How-to, meg Set Our Body On Fire User Manual, szerintem ezt még a kaszkadőriskolában sem tanítják!
Na mondom, figyeljetek, így kell:
1. Szüljünk egy gyereket. Ehhez ha nők vagyunk, mindenekelőtt kérjük meg a pasinkat, hogy szexeljen meg bennünket védekezés nélkül és 9 hónap múlva tartson velünk egy kórházba, ahol miután ha megszenvedtük amit meg kellett, örvendjünk együtt a kis porontynak. Ha férfiak vagyunk, bízzuk a piszkos munkát a csajokra, a mi dolgunk csak a dugás és a homlok törölgetése a szülőszobán.
2. Altassuk a gyermeket pár évig kiságyban, mert ez így szokás.
3. Vegyük tudomásul, hogy a gyerek néha álmában, félálomban vagy nyűgösen ébredve bekoppantja a fejét a rácsokba vagy az ágyvégbe.
4. Ha a szokásosnál vagy a normálisnak ítéltnél nagyobb koppanást hallunk, riadjunk fel pánikszerűen álmunkból!
5. A felriadást kövesse az alábbi mozdulatsor: lendületből felugrás a takaró alól, ágy széléről elrugaszkodás, a jobb nagylábujjal a bal pizsamagatyaszárba beleakadás, figyelsz, lassabban mondom: jobb_nagylábujjal_bal_pizsamagatyaszárba_akadás, levegőben fél métert repülés, landolás a padlószőnyegen, majd ott további fél métert csúszás.
6. Ordítsunk nyugodtan a fájdalomtól, a gyerek garantáltan elfelejti a saját nyavalyáját és érdeklődéssel nézi, ahogy a szülője a padlón nyüszítve fetreng.
7. Innentől kezdve beláthatatlan ideig éktelenkedik a térdünkön egy seb, valamiért főleg zöld színű (rohadunk?), körülötte vörös, lobos, fáj, két napig nyákos, aztán csak simán nem akar varasodni, hiába kenjünk a gyerek atomdrága körömvirágos seggkenőcsével. Érintésre fájdalmas, arra pedig készüljünk, hogy a gyerek naponta több ízben bassza hozzá a műanyag talicskát.
Mindig mondom, a szülői hivatás veszélyes meló!
Technikailag asszem ez simán továbbfejleszthető, nyilván működik bal láb jobb pizsamanadrágszár kombinációban is, a gyerek helyett lehet a fejét bekoppantó egy kedvenc háziállat, meg ilyesmik, padlószőnyeg helyett parketta, a végeredmény kábé ugyanaz, fáj, mint a szar!
Ha valaki más testrészére szeretne ilyen maradandó sérülést, szívesen kidolgozom annak a metodikáját is, vagy szabadon vihető és másolható a fenti szöveg, bár ezzel csínján bánnék, mert mi van, ha egyszer híres politikusok leszünk Magyarországon, ha értitek mire gondolok.
Amúgy meg ha igazán menő és bevállalós lennék azonnal megcsinálnám a mutatványsort a a másik térdem kedvéért is, onnantól hetekig csakis térdvillantós szoknyába járnék és aki odanézne és kérdőjelet látnék a szemében, sunyin odakacsintanék és azt mondanám, carpet burn, you know what I mean, haha.
De nem nagyon hordok szoknyát sajnos.
Olyan ordenáré vagyok újabban, hogy már az is csodával határos, hogy a barátaim elviselnek. Mióta a gyerek normálisan alszik, péntek esténként rendre a törzskocsmában kötök ki és testem és erkölcseim rombolásával múlatom az időt azokkal, akiknek elhiszem, hogy jó vagyok így hülyén is.
Anyuka még mindig elég könnyen baszik be egy pohár minőségi + egy viceházmesternyi fos folyóbor kombinációtól, melyet aztán gyorsan tovább lehet rontani még egy-két fröccsel a szarabbik borból és onnan már nincs megállás, meredeken tolatok lefele háttal a lejtőn. Tegnap még a szokásosnál is jobban beütött a cucc, egy sztori közepén a szám teljes űrtartalmát sikerült ráhelyeznem több barátomra, pontosan így bazmeg --->
Hát, ez ott és akkor is igen kényelmetlen volt számomra, de igazán nem számíthattam arra, hogy majd pont akkor mond valaki egy vicceset, amikor tele a pofám fröccsel, így utólag viszont már tényleg több, mint kellemetlen.
A csapos fiú szerint (aki szemtanúja volt ennek is és nyilvánvalóan többrendbeli botrányos viselkedésemnek nem egyszer) még simán az elfogadható határok közt mozgok, mindig ez jut eszembe tegnap óta, amikor beugrik ez a csulázós jelenet. Eszküzé. Tökre nem akartam. Igyekszem úgy felfogni: nem voltam épp nőies, de filmbeillően eredeti pillanat volt, remélem a kedves érintettek is így emlékeznek rá. Engem mindenesetre meglepett amit tettem, de nem ez az egyetlen mostanában, amivel még magamnak is meglepetést okoztam.
Ott van például az is, hogy tegnap este másfél év után újra cigiztem, ami igazából kurvajó volt. Iskolás koromban mindig azt tanultuk, hogy a cigi is drog és ezt most írom csak alá, amikor másfél év kihagyás után az első slukktól olyan orgazmusközeli állapotba kerültem, hogy a kocsma előtt a padon majdnem kész lettem. NAGYON DURVA VOLT! Amikor beleszívtam a cigibe, valami fura érzés indult el a fejem búbjától és ment bennem végig lefelé, mígnem valami olyan ponton állt meg és torlódott fel, amit amúgy azelőtt - és alighanem ezután sem - semmilyen összefüggésbe nem hoztam dohányzással. Nagyon fura volt. Utána még bele-beleszívtam egy-egy cigibe, de nem szeretnék visszaszokni, már így is alkudozom magammal, hogy akkor mostantól csak péntek este, csak ha iszom, csak egy szálat, csak stbstbst. NEM!
Ezen kívül még több, egy rendes harmincas családanyához méltatlan dolgot csináltam és kiborító, hogy a barátaim nem szólnak rám, hogy ne, innentől kezdve tehát a felelősség őket terheli, miattuk vagyok züllött, romlott, gátlástalan.
Egyébként annyira remélem, hogy ez a sokadik kamaszkorom még sokáig tart. Ha egyszer száz éves leszek, úgy fogok emlékezni ezekre az időkre, hogy de kurva mázlista voltam, hogy mindezt 33 évesen, egy 15 hónapos gyerek és egy türelmes pasi mellett megtehettem. És ha ez az időszak ilyen fasza, már most várom, milyen lesz a menopauza és a kapuzárási pánik idején, amikor majd igazán izomból tolom ugyanezt. 60 éves koromig ellavírozgatok ilyen heti egyszeri partiállatkodással valahogy, utána meg már úgyis mindegy, jönnek a vizellettartási nehézségek meg a derékfájás azt úgyse megyek sehova. Addig viszont maximális extázis és rakendroll van ész nélkül.
Azért kurvajó ez a fogyós sikersztori és még nem is vagyok a végén, nagyon sokan megdicsérnek, lecsinosoznak (jól esik) , tanácsot kérnek egyre többen (ez kicsit fura, de értem én), megfogdosnak (muris:), példaképnek neveznek (nagy felelősség), el kell adnom a teljes ruhatáram a teszveszen, mert minden bazinagy rám (dől a lé!!), fürdőzöm ezekben, de ne hazudjon nekem senki, mindenki így volna ezzel. És igenis hencegek is vele, mert 22 kilót adtam le bő egy év alatt a mai napig bezárólag és ebből 12-t az elmúlt 2,5 hónapban és szerintem ez tök jó. Életem eddigi főműve a gyerekem mellett a jelenlegi alakom. Ami olyan, amilyen, de szigorúan önmagamhoz képest: egész jó! Mondanom se kell, akármeddig is jutok (még -8 kg van hátra az eredeti terv szerint), lélekben mindig kövér maradok, viszont amire biztos nem kerülhet sor: nem hízhatok vissza SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!SOHA! SOHA!
SOHA!
Két jó ok, amiért ha egyszer innen elköltözünk, utána soha többé nem költözöm panelbe:
1. Felújítanak, felújítanak, valahol hallótávolságon belül, de ha lehet a lépcsőházunkban felújítanak bazmeg mindig, mindig. Vésik, fúrják ezt a kibaszott panelt, ami nem idegesítene, ha nem folyton azon izgulnék, hogy a gyerek napközbeni alvására vajon abbahagyják-e. Nem mindig. Van, hogy pont akkor kezdik el.
2. Akusztika. Gyanútlanul elmész pisilni és az isten tudja hanyadik szomszéd vécéjéből a szellőzőkön át ezt kell végighallgatnod: "mikor fogod már magad után eltakarítani a szart, már megint szaros a vécé bazmeg, én nem szarok ilyet, Te szarsz ilyet, nehezedre esne használni a vécékefét, feszt itt találom az utánad maradt szart a vécécsészében".
Idillikus álmaimban egy világvégi erdő közepén élek, ahol ezer kilométerekre nem lakik senki más, csak a szeretteim, én, meg az erdő állatai. (és Christian Bale persze)
Muszáj összedobnom kurvagyorsan 60 oldalt. Igazából a lelkem mélyén, így lassan két évvel a posztgrad befejezése után eléggé leszarom a tudományos értekezést perpillanat és remélem, hogy a Schmitt-ügy évében bízhatok a bírálók jóindulatában. Plusz a gyerek-dolog, ami kell, hogy kicsit magasabbra emelje a tolerancia-küszöböt. Amúgy, ha nehezen is veszem rá magam, nem lesz gond megírni 1-2 hónap alatt és telhetetlen sem vagyok, beérem egy négyessel. Aztán soha többé a tájára se megyek a magyar felsőoktatásnak!
Gyerekkoromban a húsvétok mindig nagyon keserédesek voltak. A Faluban éltek a locsolkodós hagyományok, de akire igazán vártam, sosem jött el. Szerelmünk valamikor negyedikes korunkban kezdődött, megüzente egy másik fiúval a napköziben, hogy neki az a lány tetszik, akin a pingvines póló van. Kész voltam teljesen. Asszem akkor lettem életemben először igazán szerelmes. Az egyetlen szőke volt, aki igazán tetszett valaha is, leszámítva Joe Jacobs-t from Texas és persze Kardos-Horváth Jánost. Aztán hogy mi történt 3 év alatt nem tudom, lényeg az, hogy én hetedikes koromban a szomszéd város menő sulijába mentem és kolis lettem. A romantika megkívánta, hogy levelezésbe kezdjünk, én pedig négy vagy öt szerelmeslevelet kaptam K-tól, ma is őrzöm őket, de emlékeim szerint valójában sosem történt köztünk semmi a gyerekes ártatlan momentumokat leszámítva. Igazi nagyon jó barátok lettünk míg a kamaszkori pályaválasztás messzire el nem vitt engem a Faluból. De a bánat nem ennek szól, hanem hogy K és a családja húsvétkor kivétel nélkül minden évben elmentek a hegyekbe a nyaralójukba és emiatt szívem legmélyén gyűlöltem a húsvétot, mert lehettem épp csak a barátja, vagy lehettem a szerelme, tudtam, hogy a sok locsolkodó fiú közt őt mindig hiába várom, nem jön el. Ezt a traumát úgy látszik sosem heverem ki, ahogy ezt se, hogy nekem sose volt gyerekkoromban mountain bike-om. :((
Nagy elégedettséggel tölt el a tudat, hogy végre nem érzem azt, hogy ha belépek valahova, én vagyok a legtramplibb-legnagyobb nő mindenki közt.
Most, hogy a gyerek életkori sajátosságai folytán életem egy részét a játszótéren élem, mindig örülök, hogy feltűnik egy nagyobb darab anyuka, miközben én sokak megerősítése szerint milyen sokat fogytam és hűde jól nézek ki. Az elfogultaknak legyen igaza!
20 év után újraébredő nőiségem jeleként kifestettem sötétlilára a körmömet, hogy szuperül nézzek ki, miközben a homokozóban kuporogva kis kupacokat lapátolgatok.
Megfigyeltem amúgy, hogy a játszóterezős anyukáknak számtalan csoportja van öltözködés tekintetében, vannak, akik melegítőben nyomják mindig, ők szerintem a legokosabbak, úgyis hót homok lesz mindenki mire hazamegy, van, aki divatol, de délelőtt és délután is ugyanazt viseli és van, aki délutánra lecseréli a délelőtti szerkót, hogy megmutassa, hogy van neki rendes ruhatára, na ez vagyok például én bazmeg, ha már elvertem vagy ötvenezret erre a jelenlegi konfekcióméretemre, hordjam is a cuccokat, mielőtt tovább fogyok, nem?
Ennek egyébként most eléggé csökkent az esélye, és noha a referenciafarmerem már tényleg röhejesen nagy rám, kicsit kevésbé vagyok újabban szigorú magammal mind evés, mind sport tekintetében, úgyhogy ha így haladunk a nyúl baszhatja. Ami a sportot illeti, ha utálom is a futást, még az én szemem is csillogni kezd a gondolattól, hogy a közeli parkban épp futópályát építenek a sanyik, így az éj leple alatt lehet, hogy lemegyek majd néha kicsit lötyögni, mert hát a legproblémásabb részeimet ezzel lehetne legjobban formálni.
Annak megelőzésére egyébként, hogy visszajöjjenek a leadott kilók azt találtam ki, hogy elteszveszelem a létező összes eddigi ruhámat. Nem hízhatok tehát vissza!
Mindez senkit nem érdekel, csak engem, köszönöm a figyelmet, puszi!
Legyen egy aktuális fogyókúrás for the record szarság, mert az divatos:
Fogyókúra elkezdve: 5 hete
Kilók leadva: 7 db
Hátralévő kilók innen a kitűzött célig: 13 db
Ruhák száma amiből kifogytam: összes*
Módszer: visszafogott evés, minimális szénhidrát, no csoki, no süti és már szereztem itthonra spinning bringát, úgyhogy az erkélyen az éjszaka leple alatt amikor épp kedvem van, megy a sport. (nem ismertem eddig a Publo Hunny zenekart, bejött valahogy a képbe, javaslatom agresszív hegymenethez a Kismadár c. számot, lefelé a Hallelujára/Quimby érdemes jönni, de rakni neki rendesen és közben agyalni az élet nagy dolgain)
Egy Rubint Rékás videó csak arra vár, hogy kombináljam a tekeréssel, egyik nap ez, másik nap az, de még ennyire nem vagyok menő, na de csak idő kérdése.
Ha minden jól megy június közepére elérem, amit akarok és utána megyek és levágatom, megigazíttatom, felvarratom, meg ami ilyenkor szokás és majd akkor veszek komplett új ruhatárat, addig meg egyfelől élvezem, másfelől pont leszarom, hogy minden ruhám lóg rajtam.
*azt azért tudni kell, hogy az előző sokéves átlagsúlyomhoz képest -17 kilónál járok, csak tavaly már sikerült kis odafigyeléssel leadni egy tizest
Kibaszott antiszoc lehetek, a parkban az anyukák kettesével-hármasával tologatják a babakocsikat, én meg egyedül és eszem ágában sincs sehova becsatlakozni. Van egy csaj, akinek örülök, ha összefutunk, jófej, értelmes, raccsol, de kedves, vele nem csak udvariasságból trécselek, tényleg érdekel mi van vele meg a kisfiával. Mondjuk ez sem több felszínes hellokázásnál, mert nem is tudom a lány nevét. Na mindegy. Szarok mindenkire, utálom ezt a környéket, mindenféle felsőbbrendűségi tudat nélkül mondom: vakarózom mint a rühes kutya az itteni suttyó, proli, panelos emberfajtától. Hosszasan sorolhatnám mi bajom velük, de nem teszem - vagy nem most - , nem vagyok idevaló és kész.
Nemrég közel 7 év után majdnem kiosztottam a blog első citrom-díját az egyik kedves olvasómnak, aztán meggondoltam magam, mert rájöttem, az, hogy valaki csak elkezd velem levelezni, aztán hirtelen félbehagyva az egészet meggondolja magát, elköszönés nélkül lelép nem is biztos, hogy őt minősíti, lehet, hogy engem, ennyire vagyok érdekes bazmeg. Az úgynevezett 'blog mögötti igazi én', vagy ki a faszom, mondjuk nem tudom mit várt a nagyérdemű, miután az életem az olvasó előtt nyitott könyv. Ettől persze még eléggé coitus interruptus érzésem van, azt is mondhatom, szarul esik, úgyhogy ezúton jelzem mindenkinek, aki régtől fogva olvas és azt gondolja, hogy szeretne a felszín alá nézni, hogy ne akarjon, mert nincs ott semmi érdekes látnivaló. EZ vagyok itt én, nem több, már a felszín alatt vagyunk elég mélyen.
Összerúgtam a port a pasim anyjával, ami eléggé lelombozó, de miután a történelemkönyvek szerint az anyósokkal nem könnyű kijönni, így valahol érthető, hogy eljutottunk idáig. Majd biztos rendeződik idővel.
Az elmúlt napokban nagyon szar kedvem volt, erről inkább kérdezzétek a gyermeket és az apját, akik szerintem néha nagyon sajnálják, hogy pont engem dobott nekik a gép. Morci szerint nagyon be vagyok zárkózva a gyerekezés miatt és hiányoznak a társas interakciók, munka, emberek, meg úgy általában a mozgás ide-oda és ez mind igaz. Vigasztalhatna a tudat, hogy idővel a kisgyerekes anyukák jó része hozzám hasonlóan becsavarodik, de nem vigasztal, mert az hiszem nálam ennél többről van szó, de szerintem nem akarom megfejteni, hogy miről. Nagyon félek szembenézni azzal, aki legbelül én vagyok, nagyon, nagyon ritkán merek csak. Meghasonlás, szerepzavarok, ideálokhoz való ragaszkodás, elvágyódás. Ábrándos kurvaélet, az.
Olyan sok minden és olyan sok mindenki hiányzik ahhoz, hogy azt mondjam: oké, most, most jó, álljunk meg egy pillanatra. Minden nap fáradhatatlanul dolgoznia kell a szívnek meg az agynak azon, hogy beletörődjék, nem létezik olyan, hogy (a magunk mércéje szerint) tökéletes. Engem ez időnként totálisan kikészít, például most ki vagyok készülve, úgyhogy valaki jöjjön és mentsen meg magamtól!
Mióta tesóm elmesélte, hogy az egyik haverja 1. nemrég aranyér-kezelésen esett át, 2. rendszerint vidáman henceg azzal, hogy kedvence a prosztatamasszázs, lehetőleg saját kezűleg és hogy 3. most rendelt az internetről gésa-golyókat, hogy így kényeztesse magát unalmas perceiben, azóta nem tudok valahogy úgy ránézni a srácra, mint azelőtt. Átugrik, beköszön, mosolyog, hello, nekem meg rögtön olyan képek ugranak be róla, amiket egyáltalán nem akarok látni a fejemben. Fogalmam sincs egytől tizes skálán hanyas prűd vagyok, valószínűleg legalább 8, mindenesetre jobb volt nekem, míg nem tudtam róla ezeket.
Átlagos emberek itt a Faluban bazmeg, ideje visszamenni Budapestre :(
Péntek óta itthon vagyok a gyerekkel a Faluban a szüleimnél. Érdekes, mennyi emlék tud megrohanni, itthon, a házban, ahol felnőttem.
Például a szoba ablakából, amit ilyenkor kisajátítunk a kisM és én, épp a kapura látok ki. Sajnos vagy nem, de 10-ből 5 kinézés során eszembe jut az első csókolózás, ami valamikor 12 éves koromban történt a szomszéd Sz. Jocival a kapunkban. Asszem szilveszteri buliból jöttünk haza a szomszéd sarokról, ahol az egyik srácék laktak, nem valami nagy a Falu, mi? Tudtam, hogy itt most történni fog valami, Sz. Joci vagy 3 évvel idősebb nálam, bíztam a tapasztalatában. Hát, nem kellett volna. Kábé az orrlukaimtól a füleim érintésével az állcsúcsomig olyan kibaszott nyálas lettem, hogy csoda, hogy nem fagyott az arcomra a szilveszteri mosoly. De emlékeim szerint akkor elkönyveltem, hogy ez ilyen, utólag viszont nemigen tudom neki megbocsátani ezt a béna smárolást. Reményeim szerint nem ott és akkor sajátítottam el a helyesnek vélt technikát, mert akkor az összes férfi, akihez közöm volt valaha, nem lehet túl jó véleménnyel rólam :/
Sz. Jocinak azóta már rég van egy atomronda élettársa, két atomparaszt (nagyszüleik öröksége) kislánya és egy atomnagyra nőtt melírozott feje, ami mint fodrászati beavatkozás szerintem teljességgel tolerálhatatlan egy férfi esetében.
Szóval a szülői ház emlékeztet az első testi élményeimre, ennél megrázóbb már csak az volt, amikor V. Imi egyszer rámfeküdt 1-2 évvel ezelőtt az élmény előtt és hónapokig paráztam amiatt, hogy tutira terhes lettem, mivel hogy akkor már nagylány voltam :(
Nem nagyon tudtam megnyugodni akkor sem, ha arra gondoltam, hogy a rámfekvés ruhában történt és senki nem vette elő semmijét.
Szerencsére pár hét izgulás után kiderült, hogy nem lettem terhes, V.Imiről pedig nem tudok régóta semmit.
Úgy 1-2 hónap kellett a teljes megnyugváshoz, már épp fellélegezhettem volna, amikor újabb trauma ért: elolvastam Magic Johnson életrajzi könyvét és rögtön tudtam, hogy AIDS-es vagyok:(
Hogy mégis miből?? Ültem egyszer a közeli kisgát oldalában, a világ dolgairól gondolkodtam (mi egyéb dolga van egy 12-13 évesnek) és észrevettem egy kis sebet az egyik bokám belső oldalán. Azt a rettegést nem kívánom senkinek. Eszembe jutott a könyv és rögtön azonosítottam, hogy Kaposi-szarkómám van:((( Asszem hetekig ott volt az a heg és én úgy temettem el magam 12 évesen gondolatban, hogy nem hogy AIDS-es nem lehettem, de még pöcsöt sem láttam akkoriban közelről.
Néhány hetet végigidegeskedtem, majd mikor elhalványodott a heg, megnyugodtam, hogy talán mégsem fogok meghalni. Magic intelmeit követve nagyon ügyeltem arra, hogy ne essen bajom és a szex biztonságos formáját választottam: egy amerikai kosarasba lettem szerelmes a Dream Teamből a '92-es olimpia idején. Ez a kapcsolat ugyan elég sok sírdogálós párnacsücsök-szorongatással járt, távkapcsolat lévén, de legalább sem terhes, sem AIDS-es nem lettem közben.
Holnap majd azt a másik szilvesztert mesélem el, amikor a Falu jeges főutcáján az ócska cherry brandyktől bekúrt kis zora négykézláb csúszott el a már említett kapuig, nagyon izgalmas kiskamaszkorom volt ám nekem itt vidéken.
Eszembe jutott egy éjszaka az egykori Kultiplexben, fogalmam sincs hányat írtunk, kivel mentem, csak az biztos, hogy Korai Öröm koncertre mentünk. Dugig volt a terem, én meg a koncert kezdetéig megittam pár pohár VBK-t, ez azt jelenti korai húszas lehettem, akkor ittam nagy tételben utoljára ilyen szart. Mire elkezdődött a koncert, forgott velem a terem, a zsúfolt izzadtságszagtól hányingerem volt (de gondolom bejátszott kicsit a tablettás is), mohón szívtam be a körülöttem terjengő fűszagot, kígyózott minden tagom a tánc közben, színes fények cikáztak és a zenekar egy nagy masszává olvadt össze a szemem előtt a színpadon. Ott voltam és mégsem voltam ott, nem tudom hol voltam, valami tök más dimenzióban, óriási élmény volt. Néha szeretnénk nem venni tudomást a valóságról, de ez a legritkább esetben sikerül. Nekem ott, akkor, ment, sosem felejtem el, életem legeslegjobb koncertje volt,
jutott ez most eszembe arról, ami a fülemben szól: "Most olyan könnyű minden, szinte csak a semmi tart", ami persze nem Korai, de legalább annyira hallucinogén, mint az a zene volt akkor, 9 tök egyszerű szó, de nagyon mesterien egymás után rendezve!
Ilyeneket csak akkor tudok érezni, átélni, megélni, ha kicsit magamban lehetek, magammal lehetek. Kell, jó. Megteremteni nem könnyű, kizárni mindent és mindenkit úgy, hogy fizikailag szinte sosem adatik meg a teljes magány (pedig kell, jó) .... de néha még így is sikerül. Evriszing iz pörfikt. Ommmm.
Félelmetes érzések dolgoznak bennem legbelül, félelmetesen izgalmasak, hátborzongatóak, erőszakosak. Kitörni vágynak. Ha magam lehetek kicsit, én belül, mindenki más, meg a világ kívül, olyan elementáris dolgok robognak bennem keresztül, mint valami kurva gyorsvonat, még be se mondja a hangosbemondó, hogy jön, de közben már el is baszott, kész vagyok, fekszem, hulla vagyok, az eget lesem és vihogok magamban, mert hirtelen minden olyan kurvajó. Evriszing iz bjutiful.
Olyan érzések, amikkel még magamnak is nehéz olykor elszámolni. Tervek, vágyak, emlékek, látomások, dolgok ami voltak, vannak, lehetnének, lehetnek. Néha olyan, mintha én magam egyszerre ketten lennék, én, meg én, az egyik a hétköznapi én, a másik aki egy másik dimenzióban él, megfogjuk egymás kezét és táncolunk, körbe, körbe, körbe, körbe, körbe, körbe.
Néha úgy érzem, semmit nem tudok saját magamról, de ha én nem, akkor vajon ki tudja, mi van itt benn?
A tökéletes mint olyan nemigen létezik, de szerencsés vagyok, mert megesik olykor, hogy az én párhuzamosaim valahol a végtelenben egyszer csak találkoznak.
The world is mine.
Ennyi hosszú év után, most elérkezettnek látom az időt arra, hogy megmutassam magam azoknak is, akik eddig kitartóan olvastak, de még sose láttak. A gyerekről is sokszor kértek már páran fotót, úgyhogy akkor coming out!
Hehe.
Ez igazából csak magamnak kell (bocs, hogy hazudtam), hogy legyen egy ILYEN VOLT kép is a fogyókúra előtt, mert mostantól átállok az egészséges oldalra, melynek eredménye remélhetőleg az lesz, hogy pár hónap elteltével már valamivel kisebb leszek és örökre kisebb maradok. Minden évben ez van bazmeg, úgyse sikerül.
Most, hogy a gyerek szépen végigalussza az éjszakákat, péntekenként nekem, szombatonként az apjának van esti kimenője. Azelőtt, mikor még gyermektelen dolgozó nő voltam, az akkor még csütörtökre időzített törzskocsmázások alkalmával rendszerint én érkeztem elsők közt, aminek megvolt az a hátránya, hogy mire a teljes csapat összeverődött, én már elfáradtam és elindultam haza. Na de mennyire király már a kisgyerekes anyukaság! Fürdetés 8-kor, aztán szoptatás, fektetés, útnak indulás leghamarabb 9-kor, megérkezés a kocsmába fél 10-kor: legnagyobb jóság, hogy már szinte minden barátom ott van és aki iszik rendesen, az addigra édesen szalonspicces, úgyhogy annyi ölelgetést-csókolgatást rég zsebeltem be, mint amennyit az ilyen péntek estéken. A barátaim mit sem változnak az évek során (bár DD határozottan őszülni kezdett), én pedig lázadó punk tudok lenni velük és elmegyek FUCK ME, I'M FAMOUS feliratú pólóban a kocsmába, simán. Az egyetlen bánatom, hogy nem ihatom le magam, ami pedig végre rámférne, így lassan két év után, amióta egy pohár száraz vörösnél behúzom a féket, na de majd lesz itt lassan leválasztás a ciciről, kisfiam. Közkedvelt téma megjelenésemkor a szoptatás, a melleim mérete, meg ilyenek, de ezt el kell tűrni, később majd én basztatok ezzel másokat.
A múlt héten a csajok kényeztettek legjobban, ki lelkemet, ki testemet is, az egyikük azzal, hogy azt kiáltotta, hogy "hékás te most már milf lettél!!" (oké, túlzás persze, de neki pont elhiszem, úgyhogy az vagyok!!), a másik, amelyik a fülembe súgta, hogy igazából miattam jött le, a harmadik meg amelyik sok sör után egy váratlan mozdulattal megragadta a jobb mellem a kocsma teljes közönsége előtt. Spice girls.
Minden ilyen este után szentimentális posztok születnek a fejemben arról, mennyire imádom ezt a bandát, annak minden egyes tagját, egytől-egyig. Eléggé kurvára nagyon!
z: Uh, valami fiatal fiúról álmodtam [...eztaztamazt....], hát ez milyen már...
m: Picim, ez neked mikor volt probléma?
z: JA, TÉNYLEG!:D
Sose, a fiatal fiúk szépek tudnak lenni és az ember lánya szinte csak fiatalodik, ha rájuk is gondol, nem még ha álmodik is róluk! Emlékszem, mikor végzős voltam a BTK-n, gyakorlótanárként (mennyi voltam, 23?) a rám bízott gimis elsősök (mennyik voltak, 14?) közt nem tudtam nem észrevenni, hogy egyik másik milyen kis helyes, mentségemre, semmi egyéb huncut gondolatom nem volt velük kapcsolatban, csak elgondoltam, milyen jóképű faszik lesznek.
Két-három napja meg valahogy eljutottam egy új, hazai kis emos zenekar videójához, amiben olyan kis cuki az énekes fiú, hogy kedvem lenne megszexe megüzenni neki a facebookon, hogy milyen cuki vagy, de ez azért lássuk be túlzás lenne még tőlem is. Mikor megláttam, hogy 1993-ban született, kicsit el is szégyelltem magam, hiszen az még gyermek, de bazmeg néha bemegy az ember a málnásba, ezekről a mai fiúkról se mondaná már meg senki, hogy még csak suhancok és a bajszuk is csak most pendül! Úgyhogy nem érzek semmilyen lelkifurdalást. Teljesen félre vagyok olykor vezetődve!
Ha tudnék verset írni, mindenesetre egyszer írnék egy ódát Fiatal fiúk dicsérete címmel.
A mindig egy évtizeddel alattunk járókat szívünkben különös gonddal melengetni még nem perverz, vagy perverz? Van pár 25-30 közötti helyes kis fiúbarátom, a morc szerintem alkalomadtán agyonverné őket egytől-egyig lapáttal, pedig semmi oka a féltékenykedésre, egyrészt rajongásom irántuk pusztán plátói, szeretetem tisztán baráti, másfelől meg az egyetlen, aki jelenleg versenytársa lehet a szívemben az alig múlt egy éves és történetesen a kisfia. Úgyhogy most, hogy nagyjából tisztára mosakodtam itt magam, bízom benne, hogy nem leszel eltiltva ezek után sem tőlük.
:)
(Közben rágugliztam, sajnos nem én tojom a spanyolviaszt, viszont én ennyire meg nem vagyok pedo, úgyhogy megnyugodtam.)
A videót viszont nem merem linkelni, mert kiröhögnétek és azt nehezen viselném:(((
Majdnem benne vagyok a 8 napban, BUÉK!
Az év eddigi legjelentősebb eseménye, hogy a gyermek 1 éves lett, ami szinte hihetetlen, 365 nap elszaladt, elrepült, elrobogott, a gyerek nagy lett, okos, humoros, majdnem jár, dumál.... és miatta egész évben nem írtam szakdolgozatot bazmeg. Másfél millát fizettem a Corvinuson egy posztgradért és ahelyett, hogy a gyerek előtt befejeztem volna, lébecoltam és egyszer csak puff, szültem, diplomamunka sehol, úgyhogy idei fogadalmak:
1. lefogyni április elejéig 15 kilót, mert a 33. szülinapomra tandem-siklóernyőzést kérek és nem szeretném, ha az, akivel repülök, úgy érezné magát, hogy egy baszomnagy zeppelinre kötözték rá és fél Budapest azon morfondírozna, mi takarja ki a felhőket a Hármashatár felett
2. megírni a szakdolgozatomat és szeptember végén leadni
Hát, mondanom se kell, egyik se egyszerű, így rögtön adtam is magamnak egy kis haladékot, hogy a kezdés ráér január közepéig. Hátradőltem.
Arra gondoltam megírom majd, milyen volt egy éve gyereket szülni, de fogalmam sincs, hogy ez a hátborzongató élmény és annak részletei érdekelne-e egyáltalán bárkit ezekben a vészterhes időkben, csak olaj volna a tűzre.
Nem tudjátok, melyik országba érdemes elhúzni innen örökre? Szívesen összecsomagolnám a családot és keresnék új állandó lakcímet magunknak egy másik országban. Általában elég hülye vagyok és mindenből hülyeséget is csinálok, de most tökre nem viccelek.
Tegnap éjjel majdnem meghaltam álmomban, ha igaz, hogy ha álmunkban meghalunk, akkor igazából is, akkor per pillanat éppen hogy csak élek:(
