Majdnem benne vagyok a 8 napban, BUÉK!

Az év eddigi legjelentősebb eseménye, hogy a gyermek 1 éves lett, ami szinte hihetetlen, 365 nap elszaladt, elrepült, elrobogott, a gyerek nagy lett, okos, humoros, majdnem jár, dumál.... és miatta egész évben nem írtam szakdolgozatot bazmeg. Másfél millát fizettem a Corvinuson egy posztgradért és ahelyett, hogy a gyerek előtt befejeztem volna, lébecoltam és egyszer csak puff, szültem, diplomamunka sehol, úgyhogy idei fogadalmak:

1. lefogyni április elejéig 15 kilót, mert a 33. szülinapomra tandem-siklóernyőzést kérek és nem szeretném, ha az, akivel repülök, úgy érezné magát, hogy egy baszomnagy zeppelinre kötözték rá és fél Budapest azon morfondírozna, mi takarja ki a felhőket a Hármashatár felett

2. megírni a szakdolgozatomat és szeptember végén leadni

Hát, mondanom se kell, egyik se egyszerű, így rögtön adtam is magamnak egy kis haladékot, hogy a kezdés ráér január közepéig. Hátradőltem.

Arra gondoltam megírom majd, milyen volt egy éve gyereket szülni, de fogalmam sincs, hogy ez a hátborzongató élmény és annak részletei érdekelne-e egyáltalán bárkit ezekben a vészterhes időkben, csak olaj volna a tűzre.

Nem tudjátok, melyik országba érdemes elhúzni innen örökre? Szívesen összecsomagolnám a családot és keresnék új állandó lakcímet magunknak egy másik országban. Általában elég hülye vagyok és mindenből hülyeséget is csinálok, de most tökre nem viccelek.

Tegnap éjjel majdnem meghaltam álmomban, ha igaz, hogy ha álmunkban meghalunk, akkor igazából is, akkor per pillanat éppen hogy csak élek:(

Onnan tudom, hogy milyen kurvarég írom ezt a blogot, hogy számolom, már hetedjére kerül fel ez a kép. Békés, boldog ünnepet kívánok mindenkinek!

Itt az idő, hogy írjak egy posztot a gyermek testi adottságairól. Csak a lényegre koncentrálok, ami nem más, mint a SZEMÖLDÖK! Ha szembejön (nem jön, max totyog), az első, amit észreveszel rajta, a szemöldöke. A róla készült képeket kilométeres távolságból vizslatva, ha semmi mást nem is lehet látni, egy valamit mégis biztos, a szemöldökét! A legmarkánsabb ismertetőjegye? Kell-e mondanom? Kiszel Tünde elbújhat? Nem kérdés! Egyértelműen az anyai nagyapjától örökölte, s itt nem kell amúgy semmi kóros szőrburjánzásra gondolni, egyszerűen csak erőteljes vonalú, férfias szemöldökre célzok, ami egyértelműen már most szexivé teszi a gyereket. Az oviba ki után pusztulnak majd a kiscsajok, mert 4 évesen már full maszkulin a kissrác? Ennyi!

Bocs, ígérem abbahagyom, de eszembe jutott még egy idevágó sztori és a hobbipszichológusok lehet, hogy azonnal magukhoz is nyúlnak azzal a sikkantással, hogy hopp megvan az (esetleg többek által beképzelt, születésemtől fogva fennálló) ellenszenvem igazi oka az indiaiakkal szemben.

Szexuális abuzus elszenvedője voltam 18 évesen, amit egy indiai követett el!

Csak erős idegzetűeknek ajánlom a történet elolvasását, nekem ha eszembe jut, a mai napig magzatpózba gömbölyödök gondolatban és a párnám csücskét szorítom vinnyogva.

A boldog '90-es évek végére már életemben igen kiemelt szerepet játszott az internet: felfedeztem, hogy lehet ezen keresztül fiúkkal ismerkedni! WOW! Az egyetemi előadások helyett előszeretettel basztam a rezet a számítógépteremben, a mindenféle kommunikációs eszközök közül épp az ICQ-nál jártam, amikor lelkes kis felhasználóként rájöttem, ezzel lehet direkte olyanokat keresni, akik engem érdekelnek! AZTA!!! Mivel valamiért akkoriban késztetést éreztem kopóban lévő angolom tréningezésére, így a kor tól-ig, Budapest, férfi beikszelésén túl az ICQ kispajtáskeresőjében azt is bejelöltem, hogy az illető ne legyen magyar. A találatok közt csak válogatni kellett, kurvamodern valami volt. COOL!!!!!!!

Na nem kellett sok, egy nap a Duna Plaza egyik kávézójában találtam magam, - akkoriban még a vakrandi volt internetes ismerkedés esetében a normális, csak magamra vethettem: - egy magas, vékony indiai sráccal. Volt egy színes kis turbán a fején. Mondanom se kell, mindenki minket nézett. BAZMEG!!!!!!!!!!!!

Kávéztunk, dumáltunk, jó kopottas volt az angolom akkoriban, nem baj, a célnak megfelelt, meg amúgy is moziba mentünk, tehát nem is kellett sokat beszélni, a film meg legalább feliratos volt (nemsoká kiderül, ennek semmi jelentősége nem volt végül). Sosem felejtem el, az Austin Powers-t néztük, vagy legalábbis azt lehetett volna, ha egy percem lett volna, de nem értem rá, más dolgom volt. Az indiai kis barátom kezét próbáltam 90 szájbatekert percen keresztül kiszabadítani a blúzom alól, mert a lámpa lekapcsolásától a vége főcímíg egyfolytában csöcsörészett ez a majom. ANYÁD!!!!!!!!!!!!!!!!

Csinálhattam, mondhattam bármit, nem adta fel, ő kigombolta, én begomboltam, benyúlt, én kihúztam a kezét, ő kigombolta, én begomboltam, benyúlt, én kihúztam a kezét,ő kigombolta, én begomboltam, benyúlt, én kihúztam a kezét,ő kigombolta, én begomboltam, benyúlt, én kihúztam a kezét,ő kigombolta, én begomboltam, benyúlt, én kihúztam a kezét,ő kigombolta, én begomboltam, benyúlt, én kihúztam a kezét,ő kigombolta, én begomboltam, benyúlt, én kihúztam a kezét, 90 kibaszott hosszú percen keresztül. BUDDHÁRA, KRISNÁRA, VISNURA, MIÉÉRTT ÉÉÉN???????:((

Az egy dolog, hogy - mint később a tévében elcsípve láthattam - jó nagy fos az a film, de nem ezért vártam, hogy csak végre legyen már vége.

A metrón mindenáron győzködött, hogy menjek fel hozzá, én meg nagyon fontos dolgaimra hivatkozva hárítottam, sikerrel. Természetesen ezt egy metrókocsinyi ember füle hallatára (come on, nooo,  come on, nooo, come on, nooo, come on, nooo, come on, nooo, come on, nooo, come on, nooo, come on, nooo, come on, nooo, come on, nooo, come on, nooo, come on, nooo, come on, nooo, come on, nooo, come on, nooo), fasznak kell turbánt viselni olyan országban, ahol azt megbámulják az emberek. PROBLEM?!?!?!?

Másnap úgy töröltem le a kontakt listámról a srácot, mint a szél és hirtelen egy időre nem is volt már olyan fontos, hogy csiszolgassam az angolom, a trauma hatására inkább órákra is eljártam, nem csak internetezni ugrottam be az egyetemre. A jegyeim is egyre szebben alakultak.

Asszem több meghatározó élményem Indiával kapcsolatban egyelőre nincsen, befejeztem.

Én azt hittem túl a harmincon és annyi megannyi valamennyi szexuális élmény után már nem jövök zavarba egy álló cerka láttán, de úgy tűnik mégis, mégpedig amikor az erekciót a 11 hónapos fiam produkálja. Az apja szerint ne maceráljam a gyerek kukiját túl sokáig pelenkázáskor meg fürdetés után, mert abból megint csak az lesz, hogy a gyerek fülig érő szájjal bazsalyogni kezd, én meg nem merek odanézni. És még el sem kezdődött a saját testét felfedezős korszaka! Onnantól még zavarbaejtőbb lesz, ha azt kell néznem, hogy macerálja magát. Nem vagyok én még ezekre felkészülve, ráadásul már jó ha most elkezdem trenírozni magam arra lélekben, hogy nem kell sok idő a bölcsiig oviig kiskamaszkorig és más lányoknak is így fog örülni, nem csak nekem. Ideje, hogy az apja elbeszélgessen vele!

Én nem tudom, de ezek a mai gyerekek egyre gyorsabban érnek és tök okosak. Az enyém még szerintem viszonylag kicsi, mégis, láthatóan igényli, hogy ne zavarjuk kaka közben. Most pl az előbb épp csak kiszaladtam a konyhába, őt azzal hagytam itt, hogy ül a földön és könyvet lapozgat. Mire jövök vissza 3 perc múlva? Hogy gyanús szag terjeng a nappaliban! Megvárta, míg kimegyek és akkor intézte el a nagydolgát. How lovely! Pedig szerint azt sem tudja, hogy lyuk van a fenekén. Most pedig megyek és kiszedem alól a szaros pelust, mielőtt elájulok a szagtól, ami viszont egyáltalán nem lovely.

Sorica123 legutóbbi, didaktikusra sikeredett beszólása és az ott leírt 'porta' szó kapcsán jutott eszembe egy másik sztori, úgy két éve történt. Volt egy indiai kollégám, aki új albérletbe költözött és nem tudta lezárni az előző helyen az ügyeit, ahol a lakást kiadó ügynökség azt mondta, van vagy 100E Ft-nyi ki nem egyenlített rezsije, úgyhogy ácsi. Mivel valamiért nem volt gördülékeny a kommunikáció a felek közt, engem hívott el angolul tolmácsolni az Indiából idáig szaladt kolléga, én meg altruista vagyok, így hát igent mondtam. Hatker, belváros, klasszikus körfolyosós ház, polgári lakás, de nem hittem el, amit bent láttam. Amikor odamentünk, egy olyan szemétdombon találtam váratlanul magam, amilyet nem hogy benn egy lakásban, de kinn is ritkán látok. Bútorok mindenféle logikus rend nélküli összevisszaságban, papírzsebkendők, újságok, mindenféle fecnik szerteszét, ruhás zsákok itt-ott, mindenféle háztartási hulladék a szélrózsa minden irányában, mosatlan-hegyek, félig megrágott kaják a konyhában, otthagyott félig használt tisztálkodócuccok a fürdőben. Mindez már a kiköltözése utáni állapot. RETEK, DZSUVA, MALÁRIA, HALÁL!!

Asszem ekkora már túl voltam a Gettómilliomoson, úgyhogy kicsit örülnöm kellett volna, hogy százezrek elköltése nélkül is autentikus indiai környezetben érezhetem magam. De én ennél hálátlanabb vagyok. Alig vártam, hogy kilépjek a lakásból, olyan  brutális hányingerem volt, majdnem rosszul lettem. Ilyet  még a legszutykosabb hazai cigók sem hagynak maguk után, amikor kiköltöznek a putriból. (bocs, ha nem vagyok pc, akit érzékenyen érint, olvasson mást) Ja és az i-re a pont, na mi sorakozott a kupleráj előszobájában számolatlanul és felbontatlanul a tükör alatt? Hát persze, hogy a szolgáltatók számlalevelei, amit kis barátom elfelejtett befizetni. Na erről ennyit, szívem díszesen faragott székely kapuján ezután is minden nemzet képviselője befér, de engedtessék meg, hogy én itt úgy szidjam mindenkinek a kurva nénikéjét, legyen az bármely ország szülötte, ahogy én gondolom. Szigorúan empirikus tapasztalataim és benyomásaim alapján.

S hogy legyen valami happy ending, ha valaki indiaival barátkozik és nem meri megkockáztatni, hogy a lakásán vacsorázzon, szorgalmazzátok, hogy egyetek a Dob utcai Shalimarban, ott tuti jól főznek.

Az egységnyi gyilkolásra alkalmas lábszag mértékegysége mától az 1 kismorc.

A gyerek, ha felveszi a csúszásgátlós zokniját, egy aktívan áttipegett, négykézlábazott nap végére olyan lábszagot produkál, hogy nem lehet vele egy helységben megmaradni. A 33 chilei bányász 69 mélyben töltött nap alatt nem produkált 66 olyan büdös lábat, mint az én gyerekem egy nap leforgása alatt. Szegény élete első traumáját ott fogja elszenvedni, amikor a bölcsiben kiközösítik a többi gyerekek, mert a lába kurvára büdös. Hiába tök jó fej, ha elájulnak körülötte még a dadusok is.

Poor baby:(

Szeretjük az indiai kaját, ez a mi bajunk. Működik a Móricz közelében egy pincehelyiségben egy indiai gyorskajálda, már régóta kacérkodunk vele. Egyszer le is mentünk, de akkor valamiért nem vettünk semmit, inkább csak csekkoltuk és érdeklődtünk, szállítanak-e házhoz. Akkor megkérdezték, merre lakunk, mondtuk merre, igen, oda elhozzák. Kicsit már ekkor bűzlött a dolog, de még nagyon messze vagyunk egy szürreális sztori végétől.

Szombaton gondoltunk a Morccal egyet, rendeljünk ebédet. Szoktunk ilyet, gyerek mellett gyakran nem érek rá, vagy nincs kedvem kurva sok időt elbaszni főzéssel főzni. Morc a szokásos módon telefonon leadta a rendelést. Ott kezdett érdekes lenni a dolog, mikor megkérdezték tőle, MILYEN TÖMEGKÖZLEKEDÉSI ESZKÖZZEL LEHET HOZZÁNK ELJUTNI. :-OOO Cool, mondom, BKV-s futár, biztos gyakran visznek házhoz. Amikor azt mondták negyed órán belül itt lesz a kollégaNŐ, már semmi bizalmam nem volt, mert ezek szerint minden, amit kértünk már a megrendelés pillanatában rég kész van, isten tudja hány napja. Mellesleg összepakolással együtt ide se lehet hozzánk érni negyed óra alatt, de ez részletkérdés. Na de ez még semmi.

Mikor megérkezett a kaja, Morc nyitott ajtót (azóta is bánom, hogy nem én), egy nőnek, aki PAPUCSBAN volt. Az összefüggések megértése végett: november van, hideg, stbstb. A pasim szerette volna kifizetni a kaját, egy tízezres volt nála, de nem tudott visszaadni a csaj. Odaadtam egy ötezrest, abból se tudott, mert EGYÁLTALÁN NEM VOLT NÁLA EGY KANYI FORINT VÁLTÓPÉNZ SE. Morc még mindig türelmes volt, lementek a kisboltba a házunk aljában, csak sajnos zárva volt. Konstatálva a szerencsétlen helyzetet, a nő elnézést kért, mert már nem először járt így, hogy elküldik váltópénz nélkül és VISSZAINDULT A KAJÁVAL.

Ez ám a customer care, basszájba.

Morc a maga udvarias stílusában hívta fel az üzletet azzal kapcsolatban, hogy ezt mégis hogy képzelik, majd kicsivel később én a magam cseppet sem udvarias stílusában tajtékzó aggyal kaptam a telefon után, azzal a szándékkal, hogy elküldöm őket a jó büdös picsába. Sikerült egy tíz percet csevegnem angolul az indiai tulajdonossal (?), aki sűrűn elnézést kért, az indiaiktól megszokott béna angolsággal magyarázta, hogy kis üzlet, kis bevétel, ezért nincs a kolléganőnél váltópénz, aki amúgy egy little bit pregnant. AZTAKURVA! Mondta, hogy ha visszaér a csaj, újra elküldi a kajával, miután kiosztottam, köszöntem szépen nem kértem a kaját és lebasztam a telefont.

Ezzel még mindig nincs vége. Nem sokkal később újra hívta a Morcot, akinek szintén felajánlotta, hogy mindjárt újraküldi a csajjal a kaját, aki amúgy egy little bit stupid, sorry is, hát mondom lepetézek, nem vagyok semmilyen náció ellensége, de idejön bazmeg a mocsokból, örüljön, hogy van folyó víz ,van hol mosni a lóvét, és még lehülyézi a magyart... ezt a mondatot hadd ne folytassam. Morc, tízszer elmondta, hogy kösz nem kérjük az (nyilván telekulázott, ősi, hindu átkokkal megszórt) ételt és kábé itt van vége a sztorinak.

Rendeltünk máshonnan, innen meg soha többé. Még fontolgatom, hogy lemegyek a napokban és mindezt leírom a vásárlók könyvébe is - gondolom van nekik, haha -, és meglebegtetem, hogy ha ilyen a hozzáállást, a színvonal, akkor haza lehet takarodni oda, ahonnan jöttek. Mindezt csak azért írom ide és nem a Homárnak, mert itt lehet káromkodni bazmeg, egy nekik írt sztoriban meg csak nem kéne (bazmeg).

A freeblog tegnapi térdrerogyása azt üzeni nekem, hogy ami elromolhat, az el is romlik, pedig azt hittem, hogy 2011-ben az interneten ilyesmi már nem történhet, én kis naiv. De dicséret illeti a szolgáltatót, egyrészt mert 6,5 itt töltött évem alatt nem emlékszem ekkora fagyira, másrészt meg igyekeznek nagyon, hogy minden helyreálljon, így tudtam visszanyerni az elveszett posztokat google readeren keresztül, ugyan a kommenteket elvitte a cica, de legalább az életművem egyben maradt. Gondolom, már mindenki kezdte emiatt a körmét rágni. Köszi, a!

Írnom kéne valami provokatívat, hogy idelátogasson megint rengeteg ember, a nagy számok törvénye alapján lenne közte olyan, akinek az apukája, ismerőse, barátja fittnessgépekkel kereskedik. Ha esetleg valaki céltalanul erre jár és tudja, kitől érdemes venni spinning bike-ot (olcsón, jót, nyilván) itthonra, az tegye fel a kezét. Az a nagy harci helyzet, hogy a gyerek mellett nem jutok el edzésre, pedig rohadtul hiányzik. Hajlandó lennék beruházni egy spinner bicóba (NEM nyuggereknek való szobabiciklit keresek, ha esetleg nem volnék világos), hogy aztán itthon kedvemre rójam a kilométereket hegyre fel és onnan le, vagy akár gondolatban hazatekerek anyámékhoz 120 km sík terepen.

Ha nagy a pangás és nem kolbászol itt senki, aki kompetens lehet a témában, durva vitát gerjesztek, hogy a freeblog főoldalra kerüljek, mondjuk arról, hogy normális ember hogy eszi a túrós tésztát, cukorral vagy sósan, szalonnadarabkákkal. Cukorral, természetesen.

Csak haza kell kicsit jönni vidékre és máris egy csomó minden történik velünk.

A gyerek ma olyan kába volt, hogy pánikba estem, hogy most vajon ébren van, elájult, vagy kómába esett, vagy mi van. Nem várhattam tehát, elvittük a szomszéd nagyváros (nevezzük mondjuk Szolnoknak) az egyik kórházába, ahol gyerek ambulancia üzemel. Az alábbi párbeszéd játszódott le, miután a vizsgáló ajtaján bekopogtam és kijött egy asszisztens nő.

Én: "Jó napot kívánok, segítséget szeretnénk kérni, budapesti szülők vagyunk budapesti gyerekkel, aki két napja lázas, meg tudja itt esetleg vizsgálni valaki?"

(Ez a magyar-magyar szótár szerint azt jelenti,hogy "légyszi szánjatok meg bazmeg, itt vagyok egy kómás gyerekkel, lerí róla, hogy szarul van, tetszik látni, sápadt, kornyadozik a babakocsiban, ugyan hadd menjünk már be a doktor bácsihoz, aki úgy látom a résnyire nyílt ajtón, hogy épp passziánszozik, ha esetleg megzavarhatjuk ebben, akkor nem ülnénk autóba és vinnénk fel a házi gyermeorvosunkhoz, 120 kilométerre innen")

Válasz.

Asszisztens: "Jaaaaa, mert nem szeretnének felmenni* vele, ugye?"

(*a felfele menés az a Budapestre menést jelenti errefelé)

Így bazmeg, in medias res.

(Ez lefordítva nem jelent mást, mint hogy "Micsoda? Idejöttök bunkó pestiek és mert nektek van villamosotok, azt hiszitek majd itt mindenki kinyalja a seggeteket mi? Minket basztattok, akik csak alig vegetálunk itt az Alföldön, szar a fizetés, otthon is csak zsíroskenyér van és még veletek is foglalkozzunk, mikor nektek kurvasok zsétek van, kocsitok, hogy ideutazzatok a nagyszülőkhöz, hát a faszunk nem kéne? Megyek megbeszélem a dokival, ha befejezte az aknakeresőzést megnézi a gyereket, aki mondjuk kurvára nem hozzánk tartozik, kicsit azért megváratunk benneteket, nehogy azt higgyétek, hogy csak mert fővárosiak vagytok, rögtön ugrunk")

...

.....

eltelik öt perc

........

............

tíz................

................................

Amikor az ajtó becsukódott az asszisztens mögött rejtély, hogy mire vártunk vagy negyed órát, míg behívtak, hiszen senki nem volt benn előttünk (kivéve a dokit, 3 asszisztenst, akik közül munkája ténylegesen csak egynek van, a másik kettő csak gügyög egymásnak, hogy milyen cuki a baba, akit vizsgál a doktorbácsi)

A dokibá ha nem volt 70 éves, akkor semennyi, kedvesen ellátta a gyermeket, de mondjuk szívesen nézném egy harmincas jóseggű Carter doktor ténykedését, csak ő ugye sajnos 2736126382 másik társával és az előző két orvosgenerációval együtt már rég megpattant Nyugatra, így marad a nyugdíj mellett még kedvetelésből praktizáló nagypapa.

Jelzem nem vagyok paranoiás, de én itt nőttem fel, hol ördögszekereket kerget a szél, s azt, hogy 'jó', úgy mondják, hogy 'jau', ismerem ezt az életérzést, titokban mindig is kicsit ferde szemmel néztük a pestieket, akiknél minden kerítés kolbászból van és hát máig él a prekoncepció abban a csökött jászkun fejben, hogy a fővárosiak bunkók.

Könnyű tudathasadással estem túl ezen a párbeszéden, de nem vettem magamra nagyon, elvégre én nem pesti, hanem újbudai vagyok, ez a nem mindegy. De ez egy buta játék a nyelvtannal, hisz errefelé a pesti az azt jelenti, hogy budapesti, na ilyen kevéssé leleményes a jásznagykun, baszki. Én viszont transzformersz vagyok, azzal a népséggel azonosulok, ahol éppen vagyok és szeretem ezt is, szeretem azt is, jau?

Miután tegnap mindenféle szándékommal ellentétben sikeresen felkorbácsoltam a kedélyeket, megutáltattam magam olyanokkal akiket szeretek, olyanokkal, akiket nem ismerek (ezt mondjuk pont leszarom), fürdőztem kicsit abban, hogy több, mint 600-an elolvasták amit írtam, arra az elhatározásra jutottam, hogy 1. jelszót rakok itt erre a fosra és mostantól kiscsoportos foglalkozást indítok és én döntöm el, ki jöhet be randalírozni, 2. indítok egy tumblis oldalt, mert olyanom még úgyse volt, olyan néven, hogy még a legjobb barátaim (azok, akiket még nem bántottam meg valamivel és szeretnek) se ismernek rám és kedvemre posztolgatok bele a vakvilágba, hulla mindegy lenne, ki olvas. Nem lennének félreértések, belemagyarázások, tökömtudjákok, öreg napjaimon, csak a magam örömére írogatnék, sallala.

Még egyik megoldást sem vetettem el, nyomathatom ezt a két projektet párhuzamosan is, de ha figyelembe vesszük, hogy a fácsén is kell néha írni, kicsit kemény diónak ígérkezik, ha nem akarok önismétlésbe bocsátkozni. Ennyi minden nem is történik velem, viszont azt végül is meg tudom írni háromféleképpen is, anélkül, hogy elunná magát az, aki a teljes portfóliómat elolvassa internetszerte. Na most az fog jönni, hogy milyen kurvára nagyképű vagyok, naés, szarok a farmra bazmeg.

Szar, ha a gyereked beteg, 10 hónap alatt csak egyszer volt egy kis láza, banális megfázásokon és gyerekkori pattanásokon kívül semmit nem szenvedett még el, hála Istennek. Most meg váratlanul 39 feletti láza lett, semmi egyéb tünet, legfeljebb a fogzás, kapott egy kúpot, cicizett egyet és szegénykém ernyedten dőlt ki a karomban. Az kurvaszar, ha a gyereked beteg, asszem minden más ezen a kurva világon piszlicsáré faszságnak tűnik és azt kívánod, rohanjanak a percek, múljon el a baj és ébredjen vidáman és egészségesen. Ez egy hosszú éjszaka lesz...

Amikor a 10 hónapos a játékból odaadott régi, szar mobilt maximális szakszerűséggel a füléhez emeli és úgy csinál, mint aki telefonál, na akkor érzem úgy, hogy kész, ez a gyerek nagyon gyorsan és menthetetlenül felnő. Tegnap még a kölesgolyót se tudta rendesen megfogni, a szájába betalálni vele, a játékkocsikat porrá zúzza, mert nincs érzéke ahhoz, hogy kezelje súlyos kis testét, de bazmeg mobiltelefonálni már tud. Pár napja több sms-t is elküldött a telefonomról, fogalmam sincs hirtelen, milyen billentyűkombinációkat vagy lépéseket kellett ehhez pontosan végigcsinálnia. A modern kor gyermeke, nem vitás. Nem kell sok és regisztráljuk neki a kismorci.freeblogot, hadd játszódjék.

Gyakran gondolok a szingli harmincas barátnőimre, bevallom, aggódom értük. Hogy mikor lesz végre/újra rendes párkapcsolatuk, hogy mikor találják meg valakiben leendő gyermekeik apját? Mert gyermeket ki ne szeretne? Az idő meg úgy elrohan felettünk, a fiúk felett is, de a fiúknál más ez az öregedés, ha a gyerekvállalásról van szó. 35 felett egy csomó rizikóval kell számolni, ha terhességről van szó. Sokat gondolok rájuk és olyan jó lenne tudni, hogy nemsoká nem lesznek egyedül, lesz klassz pasijuk, összecuccolnak, gyereket szülnek, meg ilyesmik.

Valamelyik nap E* megosztott FB-n egy eseményt, amire tök szívesen mennék, koncert, egy olyan koncert, hogy hát naná, hogy mennék, hogy legyek megint kamasz, igaz, kicsit nehéz éjszaka elszakadnom otthonról, mert a kismorci rosszul alszik és ha megébred, csak én vagyok jó neki (ill. a mellem). De arra gondoltam megpróbálhatnánk, aztán hátha az apja elboldogul végül vele. Ha nem, taxiba be, spuri haza. Ez lehetne az első igazi buli a szülés óta. 10 hónapja. Ki lehet bírni, de tök jó belegondolni, hogy ahogy cseperedik a gyerek, egyre többször el lehet szabadulni otthonról,  ki lehet kapcsolódni barátokkal, még nem savanyodtunk meg annyira, hogy ne legyen ilyesmire szükség. Aztán hazamegyek, ott az imádott gyerek, a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt, buli is van, gyerek is van és még csak 32 vagyok. Minden jó.

Szóval biztos értitek, miért aggódom néha, mert amúgy meg olyan jó csajok. Vigye el őket, vegye el őket valaki!

(utolsó utáni poszt, persze)

Egy ideje átirányítom a leveleimet az elsődleges emilcímemre arról az emilcímről, amit emiatt a blog miatt hoztam anno létre. Kicsit olyan, mintha elkezdtem volna verni a koporsószögeket itt ebbe, nem mintha a barátaimon kívül bárki írna oda, arra a címre, volt pedig régen, hogy egy-egy olvasó levelezett velem, de már ilyen random érkező levél sincs, meg szerintem olvasó sincs. Kifulladt ez, kár is volna győzködni. (De fasza volt néha, nem?)

Ma reggel rájöttem, hogy miután nem használom a blogger emailcímemet, így a Google Readert sem kapcsoltam be már vagy két hete, féltem, hogy le is maradtam valamelyik barátom fontos történéséről, de mikor két hét után megnéztem ki, mit posztolt, azt láttam, hogy már a barátaim sem nagyon blogolnak. Mindenről Zuckerberg és a Facebook tehet, ami egyébként tökéletesen elég, ha az ember szeretné megosztani a gondolatait. Persze ahogy idővel eltűnnek a blogjaink, hiányoznak, de olyanok kicsit, mint valami kinőtt gúnyák, le kell őket vetni, letenni és otthagyni. Ez a most, ezt a posztot író zora például már nagyon messze van attól a zorától, aki egyrészt anno elkezdte, másrészt aki tudta úgy írni, hogy érdekes legyen. Felnőttem közben, vagy mi. Ez klassz lenyomat arról, milyen voltam azelőtt. Gondolom soha, senki nem olvas bele az archívumomba, beleértve magamat is. Nemtom mi történik az út szélén hagyott, porfútta blogokkal. Összeszedi őket a freeblog hullaszedő robotja, vagy ott maradnak közszemlére örökre? Az de szar volna, meg minek is. Majd figyelem és ha úgy érzem, na most jött el az idő, kitörlöm a picsába.

(Az is a szánalmas vergődés egyik jele, ha a blogger időről-időre megállapítja, hogy jaj de nem megy már a blogolás, istenuccse harakirizi a blogot, de persze nem meri, mert tudja, hogy úgyis lesz mindig még egy utolsó utáni bejegyzés. Ettől még szánalmas persze.)

((Azért aki mégis rendszeresen ír még, azt jó olvasni, na hagyjátok abba!))

Ma úgy indultam el sétálni a gyerekkel, hogy elfelejtettem tükörbe nézni. Így történt, hogy kb másfél órát jöttem-mentem úgy, hogy reggelről egy fél kakaóscsiga volt a szám alá száradva. Összeszámoltam, egész addig míg a tesómmal össze nem futottam és ezt harsányan röhögve nem konstatálta, összvissz 4 emberrel beszéltem, akiknek pedig a kurva anyjukat, amiért nem voltak képesek szólni, hogy hogy nézek már ki.

Azért hogy kicsit háborogjak is (káromkodhatnékom van), feltétlen el kell mesélnem, hogy mekkora tahó parasztok dolgoznak a cégnél. Ott van mindjárt XY-né, akinek többek közt az a feladata, hogy intézze az ilyen kismamák ügyeit, mint én. XY-néról tudni kell, hogy olyan stílusban kommunikál az emberrel, ahogy nálunk a kutyával szokás. Ha egyáltalán szíveskedik válaszolni kérdésekre. Sajnos nem ismerem személyesen, mert az ország másik részén dolgozik (mert amúgy már elküldtem volna párszor a büdös picsába). Nemrég okoztam neki 10 percnyi plusz munkát, amit alaposan az orrom alá dörgölt egy e-mailben, én meg küldtem neki egy doboz bonbont postán, gondoltam érezze magát szarul, amiért egy kollégája így köszöni meg neki azt, amit amúgy nem kéne, hisz az ő feladata intézni. Eltelt egy hét, hát egy kibaszott sor nem sok, annyit nem küldött ez a vén ribanc, hogy megkapta, vagy hogy köszönöm vagy hogy a kurva anyámat, semmi. Remélem az utolsó falat a torkán akad és megdöglik. Ha esetleg nem, akkor egy nap, amikor elmegyek máshova dolgozni, a céges levelezőlistán elmesélem majd ezt az egészet, rohadjak meg, ha nem.

Tegnap este megnéztem a Nell, a remetelány című filmet és kurvára szíven ütött (szerintem bármilyen film képes lenne erre, olyan ritkán tudok végignézni egyet is), a végén sírtam. Aztán arra gondoltam, hogy ez a Liam Neeson néha megbőget, ott volt a Schindler listája, azon is sírtam, nem is beszélve kismamaként, asszem akkor néztük Az út címűt. Azt is megsirattam. Reggelre rájöttem, hogy abban speciel nem is ő játszott, hanem Viggo Mortensen, de ez csak apró nüansz, olyan egyformák ezek a faszik.

Annak idején azt mondtuk, a blogok halálát a boldog párkapcsolatok okozzák, hát bebizonyosodott, hogy nem, az új elméletem szerint a női énblogok halálát az anyaság és a Facebook egymással karöltve okozzák. Nincs idő írni, a gyermek napi 24 órás elfoglaltság, s milyen kurvajó elfoglaltság már, ki a tökömnek van kedve blogolással időzni? Ha mégis mondanivalóm van, azt meg el tudom intézni egy mondatban FB-n, kész. De majd persze bizonyára jön olyan időszak, amikor újra lesz idő meg kedv, majd ha megvan az új elmélet arról, hogy mi okozza az anyaság okozta kussba fordult blogok feltámadását, feltétlen megosztom.